Az ember életében vannak nehezebb idők. Kilátástalan,szorongó,néha félelemmel teli napok,évek. A gondok csuklyás rémei csendesen meghúzódnak a sötét sarkokban,szinte mozdulatlanul szorítva ki belőled a levegőt. Mi lesz most?-kérdezed,és jó volna megint gyereknek lenni,mert akkoriban még azok akik szerettek,tudták rá a választ. Magad vagy,és néha szeretnél kiugrani az egészből,gondolva az egyszerűbb. Nekem erre mindig ugyanaz a megoldásom. Fogom a kutyám vagy macskám és jól kipanaszkodom magam neki. A vicces az,hogy tökéletesen értik minden bajodat,és már náluk is van a csodapirula. Nyugtató szemek,egy pacsira nyújtott láb,gyors nyalintás a kezeden,szinte gyógyszer. 

Sokszor segítettek már és közben rájöttem,hogy a gyors elsősegély csak a kezdet. Ha jobban megfigyeled őket,még tanítva megmutatják a megoldást is. Csak azzal foglalkoznak ami rájuk tartozik és nem verik a fejüket a falba,ha úgysem tudnak változtatni rajta. Kifejezik ha szükségük van rád,de soha nem hagynak magadra mikor elesett vagy. Ez az állatok sajátja. Sajnos.

Ma kivágom,döntöttem el ,de mikor belekortyoltam a reggeli tornácos kávémba ,keserűbbé vált,mint évek óta bármikor. Öreg szőlő már,elérte élete végét. Néztem lábszárvastag szárát ,vén,gacsos ágait,és elszomorodtam. Tavaly tavasszal még mosolyogva lestem a kibukkanó rügyeket,tudom bolondos vagyok,de még suttogtam is hozzá. Rég elporladt az a kéz aki ültette ,de ő évről évre kihajtott,életre kelt. Aztán az elmúlt nyáron egyszer csak száradni kezdtek a levelei ,leperegtek szomorún. Hordtam rá a vizet,meg a fohászt,de egyik sem hatott. Ősszel aztán fogtam a fűrészt és elindultam kivágni. Már a fészer és a szőlő közti félúton tudtam ,nem lesz erőm rá. Majd tavasszal,súgtam magamban, addig ráér. Talán,mert nagyapám sokat jár mostanság eszembe,valahogy rá emlékeztet az öreg tőke. Ő volt az,aki percekig nézegette az udvari lugast,hol elismerően bólogatva hol lemondóan legyintve, attól függően mennyi bogyót látott rajta abban az évben. Nosza, bíztatom magam,ültetek másikat! De tudom,az nem olyan. Talán én már rég nem leszek,mire olyanná válik. Fene egye meg,mondom hangosan ,mikor az utolsó simogató pillantásom megakad egy apró rügyön. Nini ott van még egy,és még sok bújik csendes szorgalommal. Földhöz vágom a fűrészt,és nagy sóhajjal ,két kézzel simítom a földbarna,göcsörtös,kérges ágakat. Fene ezt a szelet,könnyes lett tőle a szemem. 

Egy pillanatra mintha látnék magam mellett egy ködös régi képet,ahol egy öregember elismerően bológat, velem örül az új életnek. Aztán a kép elillant,de a szőlő marad.

Remélem még nagyon sokáig.

Pakolgatok, szöszmötölök a szekrény polcain. Ki nem mondott célom,hogy az új gyógynövényes könyveimnek szorítsak egy kis helyet. A sok kacat,apróság között nehéz eligazodni,ezért úgy döntök ,lepakolom az egész zsibvásárt,és tetris módszerrel visszagyömöszölök mindent,remélhetőleg akkor már a könyvekkel együtt. Rámolás közben a kezembe akad egy kicsi fadoboz,amit még apu csinált,és fene tudja már hány éve jön velem lakásról lakásra. Apró,elfér a tenyeremben, kicsit megkopott már, jobban is vigyázhattam volna rá. Mikor letenném,nem is tudom miért,letekerem a tetejét,belekukkantok. Régi,rossz zsebóra,egy nyaklánc darabja,nagyanyám olvasója,és egy törött pipa. Ócska, kézzel farigcsált darab,nélkülöz minden eleganciát,de nekem szép. Nagyapám zsebében lapult,megjárva az orosz fogságot,társa,vigasza volt az akkor még fiatal katonának. Aztán hosszú évtizedek múlva ,halála után ,apám csúsztatta a kezembe,azzal ,hogy vigyázzak rá. Ennek is már van vagy negyven éve. Apu is elment és az öreg pipa jött velem tovább. Megsimítom,és közben szinte látom az öregembert,ahogy komótosan rágyújt egy tuskón ülve,útban a borospince felé. Majdnem száz év emlékét tartom a kezemben. Régi emberek,a szeretteim emléke kúszik belőle a szívem felé. Csendesen visszateszem a dobozba,a dobozt pedig a helyére. A könyvek elférnek máshol is. A pipa pedig jön velem,amíg élek. Ha pedig én is elindulok a hosszú útra,megpróbálom zsebre tenni. 

Hátha engem is elkísér

.

Eltelt egy év és megint rügyezik az aprólabdabokor. Annak idején Papával,a vénséges vén német juhász barátommal sűrűn jártunk ide. Nudli a bolondos bull terrier ott ugrándozott körülöttünk,vágtázott ahogy csak a bullok tudnak. Golyóvá gyorsult testével elsöpört mindent, tornádó módjára tarolva le a tájat. Kis szertartásunk volt,hogy mindketten kaptak pár szem ribizlit,igaz hogy Papa fogatlan szájából sokszor kiperegtek az apró bogyók. Mikor aztán Papa elment megnézni az égi ribizliket,Nudlival ketten mentünk. Mostanság egyedül jövök,két barátom már csak emlékeimben tart velem. Szomorú nekem ez a magányos séta. Üresek a mozdulatok,és mintha a bölcsesség is elszállt volna a két kutyával együtt. Odaérve közel hajolok a vén bokorhoz,keresve a csodát,az élet rügyeit. Megvannak,bólogatok,és szeretettel simítom szemeimmel az apró kis gombócokat. Szépek, gondoltam magamban,de már csak nekem azok.

 Aztán valami óvatosan megbökdösi a nadrágom ülő részét. Az anyád,hörkenek fel ,és fordultam a molesztáló felé. Tök csodálkozó értetlenkedéssel ,ám annál nagyobb lelkesedéssel bámul az arcomba. Megsimítottam,majd vala

mi oknál fogva hirtelen mesélni kezdek neki. Papáról,a vén bölcsről és Nudliról az örök bohócról. Látom figyel,néha mintha értően,együttérzéssel ráncolná a homlokát. Közben visszaérünk a házhoz,de a varázslat tart tovább. Mintha a szomorúság is távozóban lenne,kissé csalódottan legyint,és eloszlik beszélgetésünkben. Könnyebb kicsit, annyira,hogy holnap is kijövök levelet lesni.

Talán Tök is jön velem...

Évek óta a falunak ezen részén a legkülönösebb látnivaló a "Masziséta". A jeles hagyomány nagyrészt abból áll,hogy egy medvenagyságú óriáskutya elöl trappolva vontat maga után egy nálánál talán 10-15 kilóval könnyebb szőke nőt,aki messziről rákiabál az arra haladókra,megelőzendő a baleseteket. A nő derekára van kötve a hosszú póráz,így néha teljesen úgy néz ki mintha vizisíelne, szerintem sokszor még a földtől is eltávolodik. A Masziséta naponta ismétlődik, ha esik,ha fúj. A nagy szőrmók kutya boldogan trappol és olyan apróságok egyáltalán nem érdeklik, hogy mondjuk keresztül tör néhány sűrű bokron. Eni sétáltatja Jónást a kaukázusi keveréket akit úgy hoztunk el hogy kétlábon hörgött ránk,mint egy grizzly medve. Isten tudja mennyi idő és kacsacomb hatására ez átalakult egy plüssmackó gurgulázva fetrengő játékává. Van még "Masziebéd",amit megelőzően Jónás végig ordít ,siettetve a szerinte borzasztóan lassú kiszolgálást. Aztán ott van a "Masziidő",ami abból áll,hogy a benga kutya földhöz vágja magát,és bugyborékoló hangok közepette dögönyözteti magát,csak azért ,hogy később teljesen bemásszon Eni ölébe. Eni ilyenkor úgy néz ki,mint akire a pásztorgyűlésen ráborult a subafogas. Nézem őket,és azon gondolkodom,hogy hány és hány ilyen "vérivót" lehetne boldoggá tenni sétákkal,játékkal és szeretettel.

Persze ne felejtsük el a kacsacombokat sem!

Ide kéne ültetni a citromfüvet,ott pedig elférne az apróbojtorján-mormogom magamban,nézegetve a kiskertet. Idén sok gyógynövényt szeretnék, ez az új mániám. Rengeteget segítenek nekünk,a négylábú családtagokról nem is szólva. Alapjában változott meg a hitem az orvoslásban,és ezt alátámasztandó,elkezdem termeszteni őket. Tettek velünk olyan csodákat amikre a gyógyszerek nem voltak képesek. Ahogy ott szöszmötölök,szemem sarkából látom,feltűnik Dundus . Önkéntelenül nézem mit ügyködik rendületlenül. Valamit vizsgál átszellemülten,majd hirtelen aprókat szökdécsel a mellső lábaival,ilyenkor kisértetiesen emlékeztet a régi történelemkönyvekben látott rajzra,mikor a gyapjas mamut megpróbálja eltaposni az ősembereket. Aztán hirtelen földre veti magát és elmélyülten rágcsálni kezd valami kóródarabot. Kicsit később feltápászkodik,ülőhelyzetbe sanyargatja magát és hátsó lábát megpróbálja beledugni a fülébe. Eközben lassan felborul. Ez viszont nem zavarja mert nyögősen felkel,fekete ,nedves orrával nagyot szippant a tavaszi friss szellőbe,és elüget a kert másik vége felé. Fülei mókásan lebegnek, ilyenkor a leg mókásabb az öreg. Nem zavarja,hogy homályt lát,és hogy az örök csend az övé. Mert ő most szabad. Tanulja a boldogságot. 

Irigylem őt,és vele örülök.

 Mert mi együtt tanulunk.

Soha nem osztottam azt a nézetet,hogy az ember okosabb mint mondjuk a kutya. Hogy miért? Itt van például Csöpp kutya. A föld legdörzsöltebb jószága,megborsozva színészi tehetséggel amiből több van neki mint sok magát egekbe képzelő sztárnak. Fényesfekete szőre, éjfél szemei,atléta alakja csak ráadás. Állandóan figyel,még laposan pislogó szempillái mögött is azt lesi,mi az amit úgy el tud orozni,hogy a bűncselekményt rá tudja kenni valamelyik ebtársra. Esetleg a macskára,mert ha ló nincs,jó a szamár is. Félelmetes ügyességgel csap le a legkisebb lehulló morzsára is. Az pedig ,hogy okosabb mint az ember,már abból is látszik, hogy mikor a forró zöldbabföciből kimertem egy kanállal,megkostolandó mi kell még bele,nagyon okosan a kanál alá tartottam a tenyerem ,megelőzendő,hogy a tűzforró kaja lecsöpögjön a tűzhelyre. (Nekem kéne letörölni,tehát önvédelem volt!) A föci nem is oda csöpögött,hanem a tenyerembe. Miután kiordítottam magam,nekiláttam megkeresni a konyha másik végébe dobott kanalam. Meg is találtam Csöpp mellett akinek esze ágában sem volt bekapni a tűzforró kanalat. Na akkor ki az okosabb? Visszatérve Csöppre aki egy igazi svindler,azt tudni kell ,hogy szeretetfüggő. Minden zsiványságot sutba rak ,csak kicsit dögönyözzék. Ilyenkor valahol máshol jár, vigyorogva tekereg a földön és erőszakosan harcol a további simikért. Egy szó mint száz,ne becsüld le az állatok eszét,mert különben úgy jársz mint a reggeli kenyerem. Lelopják rólad a sajtodat!

Mikor először megláttam őket,egy apró kennelben kucorogtak,onnan lesegettek kifelé. Ami elsősorban feltűnő volt ebben a két kutyában az a tiszta,ragyogó tekintetük .Nagyon fiatal mindkettő ,egy év körüliek. Aztán naponta kijártunk hozzájuk,nagyokat sétáltunk,gyakoroltunk,játszottunk. Az már akkor kiderült,hogy a fekete kislány egy zseni. Érzékeny, szinte vibrál,issza a világot. Tesója a sárga fiú ,inkább egy jóindulatú mamlasz,kissé egyszerű gondolkodással,viszont tengernyi jósággal megáldva. Aztán persze nálunk kötöttek ki mindketten. A nevüket örököltük,az tehát maradt. Csöpi és Töki életünk részei lettek. Valahogy a hétköznapok csiszolókövei simává tették közös életünket. Aztán egyszer miközben nézegettem őket feltűnt valami furcsaság. Töki,ez az egyszerű kis tekergő eb kinőtte magát. Jobban reagál,sokat mérlegel, látszott ,sokat gyötri az agyát az adott problémákon,és bizony sokszor meg is oldja azokat. Aztán rájöttem a nyitjára. Töki mint egy dolgos kis hangya szorgalmas. Ha valamit nem ért ,ezerszer megpróbálj,addig feszegetve határait,míg meg nem tudja csinálni. Sokszor láttam,hogy figyeli a többieket,szinte ellesve a megoldást. Ezzel pótolja a tehetséget,és bizony nem is rosszul. Nézem ezt a szép,felnőtt kutyát,ahogy a kerítésnél kicsit lenézően bámul a többiekre,tudva , hogy a postás nem ellenség,és ugatni csak azt kell aki hozzánk akar bejutni.

Szép volt Töki!

Van az úgy néha ,hogy menni kell. Néha pedig úgy ,hogy gyorsan kell menni. Nagyon gyorsan. Valahogy én is így voltam az éjszaka közepén,mikor ülésbe rántott hirtelen a hascsikarás. Gyorsan ledobtam Bábit,a takarómon szundikáló öreg macskát,pár balettmozdulattal átvánszorogtam Tökin és Csöppön,közben elkeseredetten markolásztam a hasam. Csak odaérjek,motyogtam magamban ,miközben szerencsésen kijutottam a kis előszobába. Már szemem előtt lebegett a cél,a fürdőszoba ajtaja,mikor gyanús kupacot fedeztem fel közvetlenül az ajtónak préselődve. Dundus(ő volt a gyanús kupac) valami önkívületi állapotban hortyogott eldugaszolva a bejáratot. Szólni neki teljesen felesleges,süket mint az ágyú,ezért hirtelen ötlettel kinyitva az ajtót szinte "elsöpörtem"az útból. Percekkel később,mikor már szebb lett az egész világ,gyanús zuhanást hallottam az ajtó felől. Dundus az előbbi söpréstől magához térve visszatotyogott a fürdő bejáratához és elegánsan dagonyászó vízibivaly hangokat röfögve ismét eltorlatoszolta azt. Sebaj,gondoltam,arrébb taszigálom valahogy,de Dundus más véleményen volt, rövid,vaskos lábaival kitámasztotta magát és kitartóan tolta vissza a fürdőszoba ajtaját. Esküszöm azt hitte,ez valami játék. Nehezen aztán mikor végre megnyertem a csikicsuki játékot és kijutottam,végtelen örömmel és lelkesedéssel vigyorgott az arcomba. 

Megsimítottam az öreg kutya fejét,és megbeszéltük,hogy máskor is játszunk hasonlót. 

Csak akkor nem vacsorázok előtte tejfölöset.

Hiába minden! Tudja! Zsigeri bizalmatlanság sugárzik a vén macska szemeiből,pedig én mindent megtettem, hogy elaltassam az éberségét. Arcom közönyös,kezem a zsebemben ,görcsösen szorongatja a karomvágót. Késő! Felpattan és beiszkol az asztal alá,hogy aztán ott begörbített púpos háttal eszeveszett fújkálódásba kezdjen. Utána vetem magam,de már késő. Beveszi magát az utolsó bunkerjába,az asztalláb és a fal közé. Úgy teszek mintha feladnám es nyögve a földre huppanok. Halkan beszélek hozzá, elmondom,hogy az emberek mennyire fognak rajtunk röhögni,ha én mérgemben agyvérzésben ,ő pedig a heves fújkálódásban, tüdőembóliában elpatkol. Próbáltam én már mindent. Becűgöltem egy akkora kaparóoszlopt ,hogy egy egész csimpánz csapat lakhatna rajta ,de annyira sem érdekelte mint engem a mtv. Maradt tehát az időközkénti csata . Én kergetem a karomvágóval,ő meg fuldoklósra fújkálja magát. Hirtelen mozdulattal megragadom,de ő belekapaszkodik a szőnyegbe, elkezdődik a csata. Valahogy kivonszolom az asztal alól és rutinosan bebugyolálom egy előre elkészített törülközőbe. De a harc nem fejeződött még be. Megküzdünk minden karomért egyenként. Mikor aztán végzünk ,az ágyra rogyok. 

Tudom,kemény lesz a büntetés,és nincs bocsánat. Most vagy két napig felém se néz,sőt még a szottyát is úgy követeli,hogy közben háttal ül nekem .

Szeretem