Ma kivágom,döntöttem el ,de mikor belekortyoltam a reggeli tornácos kávémba ,keserűbbé vált,mint évek óta bármikor. Öreg szőlő már,elérte élete végét. Néztem lábszárvastag szárát ,vén,gacsos ágait,és elszomorodtam. Tavaly tavasszal még mosolyogva lestem a kibukkanó rügyeket,tudom bolondos vagyok,de még suttogtam is hozzá. Rég elporladt az a kéz aki ültette ,de ő évről évre kihajtott,életre kelt. Aztán az elmúlt nyáron egyszer csak száradni kezdtek a levelei ,leperegtek szomorún. Hordtam rá a vizet,meg a fohászt,de egyik sem hatott. Ősszel aztán fogtam a fűrészt és elindultam kivágni. Már a fészer és a szőlő közti félúton tudtam ,nem lesz erőm rá. Majd tavasszal,súgtam magamban, addig ráér. Talán,mert nagyapám sokat jár mostanság eszembe,valahogy rá emlékeztet az öreg tőke. Ő volt az,aki percekig nézegette az udvari lugast,hol elismerően bólogatva hol lemondóan legyintve, attól függően mennyi bogyót látott rajta abban az évben. Nosza, bíztatom magam,ültetek másikat! De tudom,az nem olyan. Talán én már rég nem leszek,mire olyanná válik. Fene egye meg,mondom hangosan ,mikor az utolsó simogató pillantásom megakad egy apró rügyön. Nini ott van még egy,és még sok bújik csendes szorgalommal. Földhöz vágom a fűrészt,és nagy sóhajjal ,két kézzel simítom a földbarna,göcsörtös,kérges ágakat. Fene ezt a szelet,könnyes lett tőle a szemem. 

Egy pillanatra mintha látnék magam mellett egy ködös régi képet,ahol egy öregember elismerően bológat, velem örül az új életnek. Aztán a kép elillant,de a szőlő marad.

Remélem még nagyon sokáig.