Nincs hatalmam. Arra főleg nincs ,hogy lássam a jövőt. Amit tudok azokat a tegnapoktól tanultam,vagy a mában élem meg. Sokszor beszélgetek emberekkel a barátaink elvesztéséről és egy téma mindig előkeveredik. Mindent megtettem? Nem másképp kellett volna? Legtöbbször kívülállóként látom,igazából nem tehetett volna többet,mint ahogy én is tehetetlen voltam akkor és ott. Ezért összeszedtem pár tapasztalatot,kizárólag saját kútfőből. 

Mit kellett volna másképp csinálnom vagy mi az ami helyesnek bizonyult? Vannak kőbe vésett igazságok. Amikor el kell engednünk,soha ne hagyjuk magára. Maradjunk vele,kísérjük szeretettel még akkor is,ha a szívünk szakad ki a mellkasunkból. Ez neki akkor és ott mindent jelent,nekünk pedig egy furcsa megnyugvást. Persze nem teheti meg ezt mindenki. Arról beszélek,ha módunkban áll. Végtelenül hálásak érte. Szemét,életlopó pillanatok ezek,de szorítsuk ökölbe a kezünket. Szükségük van ránk. Talán nekünk is vígaszt jelent hogy együtt voltunk a végéig. Papa este még megvárta a szokásos dögönyt,elszundított és nem ébredt fel többet. Tudtam,éreztem előre. Elbúcsúztam tőle az esti játékkal,apró fülhúzogatásokkal,dünnyögésekkel. Aztán ültem addig míg egy utolsó nagy sóhajjal elment ebből a világból.

Legközelebb folytatom,mert most nehéz...

Félelem. Furcsa szó.Sok mindent takarhat. Félni valaki elvesztésétől,vagy csak más élőlényektől,történésektől. Ezer arca van,és mind ijesztő. Köztük erősen kiemelkedik az ,hogy rettegünk,nehogy valami rossz érje azokat akik fontosak nekünk. Igen, közöttük vannak állataink,kedvenceink is. Aki gyászolt már kutyát,macskát,vagy bárki barátot,tudja miről beszélek. De akár egyszer is elgondolkodunk azon,hogy ők is félnek? 

Nekem ez először akkor jutott eszembe,mikor Papa kétségbeesetten próbálta elrejteni,hogy álmában bekakilt. Elsőnek véletlennek hittem,de rendszeressé vált ahogy telt az idő. Kétségbeesetten,rémült arcát az ajtó felé fordítva ,rozoga lábaival próbálta eltünteni a bizonyítékot. Soha nem szidtam érte pedig. Egyszerűen szégyellte magát. Vagy Majácska,aki a végén teljesen süket és vak lett,eltévedt az udvaron. Ott álldogált rémült arccal egész addig amíg oda nem mentem,és megérintettem a hátát. Boldog volt,és aprókat toppogott örömében. Igen,ők is félnek. Nem értik miért szűkül be a világ,hová lettek a megszokott napok. Rettegnek az újtól,a változástól, az idegen dolgoktól. Nekünk pedig könnyes lesz a szemünk öregeink láttán. Mit tehetünk értük? Hogyan könnyíthetünk a dolgukon? Türelemmel. Nagyon sok türelemmel. A legfontosabb talán,hogy hagyjuk meg a méltóságukat. Ne kapjunk agyvérzést ,ha bepisil,vagy lever valamit. Intézzük később a romeltakarítást,előbb simizzük meg a vén harcost,vigyük a helyére. Papának még dúdolgattam is. Nagyon szerette. Ilyenkor megemelte teljesen fehér fejét,és rámnézett a homályos szemeivel. Tudta, érezte ,hogy nagyon szeretem.

Hálás volt érte.

Talán véletlen,talán sors de mikor kiírta a tabom,hogy nem hajlandó tovább magába gyömöszölni a hülyeségeimet,és irgumburgum azonnal töröljek valamit,belefutottam néhány régi firkámba. Olvasgattam,már éppen törölni akartam ,mikor beugrott,hogy április 1 van,ami nem csak a bolondok napja,néha húsvét,hanem a nemzetközi Bull terrier nap is. Így úgy döntöttem,Nudli barátom emlékére kiteszem. Legyen boldog minden élő és valaha élt paprikafejű. Szeretlek benneteket.

Ülsz! Az most melyik? Jaaaaa,tudooom! Mikor lerakom a seggem és csak nézek ki a fejemből! Az nekem megy! Figyu,most leülök! Ja,nem. Előtte megnézem ezt a repülő virágot. Repked itt pár belőlük. Hopp,ezt bekaptam. Pfuuuj,nem finom! Akkor ugrálok egy kicsit. Pörgettyűzök jobbra,most egy kicsit balra. Ki rakta ide ezt a fát? Mi az,hogy talán ötven éve itt van? Akkor miért nem láttam? Most rendesen belevertem a búrámat. Mindegy,ne kényeskedjünk. Kicsit kukacolok a hátamon.... Mi az ,hogy ülsz? Mit ugrál ez itt állandóan ? Nyugiii ,az élet szép,csak ne egyél repülő virágot mert keserű. Most meg nyomkodja a hátsómat. Mondom tudok ülni! Na figyelj,megmutatom. Nekem ez semmi. Rezzenéstelenül fogok ülni!

Jééé,repülő!!!!

Okulj!- mondom Dundusnak,aki rendkívül értelmesen nézeget. Mondjuk nem rám,én nem vagyok annyira érdekes,mint a mellettem ugráló Csöpi,de őt viszont lelkesen. Nem érdekel-dunnyogom és határozottan újra a kezembe kaparintom az irányítást. Tanulunk rendületlenül. Nem olyan dolgokat mint az ül meg a fekszik. Azokat már minek? Lekéstünk róla pár évet,és egyébként is itthon meg az is felesleges . Az oktatás a jövőnek szól. Arra az időre mikor nehéz lesz a mozdulat, és idegen lesz a világ. Amikor könnyen el téved a kertben,és az esti séták is nehezebbek. Furcsa lehet másnak,de én megtanultam Bencével,Majával,Papával,a sok sok nálam lévő vénségekkel. Megfizethetetlen,ha tudjuk mekkorát kell tapsolni a vaknak ,hogyan készítsük cipelentyűt régi törölközőből,és milyen gyógyfüveket adjunk,ha begyulladnak azok a fránya izületek. Szóval tanulunk. A sok évtizedes tapasztalat megmutatkozik egy idő után. Dundus lelkes( nem kevés jutifalatról van szó),én pedig nyugodtabb vagyok. Az időt nem állíthatom meg,de segíthetek magamon. Gyakorlás közben belémvillan amikor Papával totyogtunk az udvaron. Még úgy,olyan állapotban is tudtunk nevetni egymáson és magunkon.

Köszönöm Papa.

Egyszer sráckoromban vettem egy rozoga autót. 18 lehettem,pénzem sem volt,igy be kellett érnem azzal amit a szűkös keretem adni tudott. Választásom egy öreg 125-ös Polskira esett,a miértre meg már nem is emlékszem. Aztán történt egyszer,hogy lekoccoltam egy előttem satuzó autót,és mikor kiszálltam meglepődve láttam,hogy eltűnt a kocsim eleje. Festékdarabkákon kívül jószerivel nem maradt belőle semmi. Kiderült ,hogy az egész eleje csiszolóvászonból volt, amit gondosan áthúztak gittel,majd lefényezték. Hogy miért jutott eszembe ez az egész? Mostanság egyre többször fut át rajtam az az érzés ,ami akkor ott a kocsit nézegetve rámtört. Kikenjük,lefestjük oszt rendben van minden. Egy ismerősöm kérlelt,nézzem meg a kutyáját,mert valami baj van vele. Húztam halasztottam,de aztán bólintottam. A szóban forgó ebecske ,egy mókás kis puli kevi, nem tűnt bonyolultnak. Alapvetően könnyen megijedt váratlan helyzetektől,a külső tényezők erősen befolyásolják,érzékeny,talán csak ennyi a baj. Nekiláttam volna elmondani a mondókámat, miszerint ezt kéne tenni ,mikor kezemet a kutya fejére tettem ,és rögtön befogtam a szám. Apró vibrálás szerű remegések futottak a bőre alatt másodpercenként. A szituáció nem indokolta,oka nem volt rá. Lassan felemeltem a kezem és gondosan kikérdeztem a gazdit. Ott aztán kiderült,hogy a kutya régebben sokszor csípkedett meg másokat ,és ezért elvitték egy szakértőhöz aki szépen le is szoktatta róla. Hallgattam a kolléga módszerét,és a papír Polski jutott eszembe. Gittet húztak rá,és lefényezték. Pont mint ezt a kutyácskát. Az igazi problémát lekenjük,elfojtjuk,és készen is van. Méghozzá mennyire kész. Ha egy rossz viselkedési formát elfojtunk és nem megyünk le a gondok mélyére,az máshol fog megnyilvánulni. Talán éppen félelemmel. Elszégyeltem magam,és előröl kezdtem az egészet. Előélet,reakciók,kifejezések,mindent egyenként. Nem volt könnyű menet,sőt. Haladunk azért lassan. Hogy miért lassan? Nem akarok gittelni. Azért.

Több mint fél évszázad az az idő ,hogy kutya ballag az oldalamon. Nevettem ,játszottam,és nagyon sokszor velük,értük sírtam. Most ahogy visszagondolok ezekre az időkre,egyre biztosabb vagyok benne,hogy a velük kapcsolatos kérdéseim nem változtak az idők során. Kik vagytok ti?Hogy éreztek,mit gondoltok,hogy látjátok a világot,és bennünket,embereket. Nekem a kutyázás soha nem jelentette az ült,vagy feksziket. Miért utálja az egyik emert,és miért nem tudja levakarni magáról a másik? Hogy látják az életet és a halált? Mi vagyunk mi nektek és ti mik vagytok nekünk? Miért áraszt békét az egyik és miért kezd önpusztító csonkolásba a másik? Jó nektek velünk? Hogy lenne jobb? Tudnánk jobbá tenni? Évekig görgettem magam előtt a kérdéseimet. Megnéztem több ezer óra felvételt,tanítottam tudja fene mennyit. Sajtcetlik százaival raktam ki az asztalom,és persze hümmögtem okosan. Néha már úgy látszott megkapom a válaszokat. Aztán minden felfordult,és kezdtem előröl. Eltelt közben ötven év,és nevetséges,de az első kérdésem ma is ,ha ránézek a kutyáimra-

Kik vagytok ti?

Na szóval,idáig azt hittem,hogy csak egyszerűen hülye. Dundus (mert róla van szó) rendszeresen bezár valahová,teszi ezt úgy ,hogy tömb testével eltorlaszolja az ajtót. Ember legyen a talpán aki csak úgy el tudná taszajgatni. Más ebek méltóztatnak felkepesztetni,ha az ember rányitja az ajtót de nem így Dundus. Megfeszíti magát,néha nyöszörög,de volt olyan is,hogy a nagy erőlködéstől elfingotta magát. Szóval harcolunk egymással,egyikünk sem az a feladós fajta. Aztán ma lelepleztem az igazi indítékát. Egyszerűen szórakozik velem! Pakolásztam a konyhában,és közben sűrűn nyitogattam a konyhaszekrény alsó ajtaját,ami mögött a szemetes edény lapul. Dundus egy ideig nézegette ahogy ügyködöm,majd nemes egyszerűséggel habtestével zárolta az ajtót. Eddig nem is lett volna váratlan,de a pofátlan vénség még eljátszotta,hogy alszik. Miköznen taszigáltam,félszemmel rámsandított,és esküszöm ,hogy röhögött. Ja,ha így vagyunk gondoltam,akkor játszunk nagyban. Távolabb mentem és feltűnő,elnagyolt mozdulatokkal elkezdtem matatni a tápos zacskóban. Láss csodát a vén dagi a hátonfekvésből hihetetlen kalinpálások közepette odakukacolt hozzám. Vigyorogva adtam neki és mielőtt meg tudott volna mozdulni,kidobtam a szemetet. Vádlóan nézett rám.

Elrontottam a játékát.

Na,majd most- mortyogom magamban, miközben terjedelmes ívű pofonokat osztok le a párnámnak. Most kialszom magam! Sicc éjszakai agyalások,lidérces álmok! Elkortyolgatom a citromfűteát,amit felturbóztam kis macskagyökérrel,alvásgyönyörítő célzattal. Reggelig ki sem nyitom a szemem! Ezt azonban egy pár óra elteltével felülbírálom. Csukott szemmel valószínűleg nekimegyek az ajtófélfának,és sajnos ő a keményebb. Nem kellett volna olyan sok teát inni,puffogok a fürdőszoba felé döcögve. Pár perc elteltével már vissza is kuckóztam,tervem a régi, aludnom kell. Miközben a kislámpa kapcsolóját tapogatom, a szemem sarkából látom Bábi macska is ébredezik. Ez borzasztó. Pillanatokon belül éktelen nyervogásba kezd ,ha észreveszi,hogy nem alszom! Elkéstem ,villan a fejembe,mert Bábi először púposra hajtja magát,majd nyújtózik,és lassú tigrisléptekkel elindul a párkányról alhol az éjszaka egy részét tölti. Majd még mindig tigrisléptekkel leesik a párkányról,egyenesen a régi gázkonvektor tetejére. Akinek volt ilyen,az tudja,milyen iszonyú zörgésre képes egy ilyen pléhkaszni. Onnan továbbpuffan a fal és a konvektor közé. Siralmas nyekergései közepette kiszabadítom,de még a kezemben is panaszkodik az öreg. Óvatosan ,ölbefogva kucorodunk az ágyra. Még sokáig dünnyögök neki mire elalszik. Ellazul és még egy picit horkol is. Én pedig üldögélek ágyamban,ölemben a macskával. Citromfűvel töltve.A nagy alvásnak lőttek,de nem baj

Jól van így.

Sok féle pokol létezik. Van ami bennünk lakik,tömve veszteségekkel,magánnyal,bosszúval,sértettséggel. Ezt általában az ember nagy,vaskos kapuval zárja el,lesüllyeszti a legbelsőbb zugába ,sőt,még a hétköznapok szürke porát is rákotorja vastagon. Én még a környékére sem merek menni. Aztán van a tűzvörös,robbanásokkal teli,égetően forró,aminek a bűze életem végéig csavarja az orrom. Ragacsos olaj,fojtó por,és édeskés vér szaga van. Ott a könnyek keserűek, és nem szállnak az ég felé. Ismerem,jártam ott. 

Aztán van ,amitől talán a legjobban félek. Ez jégbe dermedt világ,a közöny pokla. Ott van az a nő aki a kocsijáról egy bottal piszkál le egy sérült madarat,majd beszáll a hófehér gépcsodába és gondolkodás nélkül elhajt. Vagy az aki elnézi,hogy a meghalt szomszéd kutyája éhen pusztul a szeme előtt. Nem, nem követnek el bűnt,csak egyszerűen félrenéznek. Nem lehet rajtuk csodálkozni,erre tanították őket. Ne legyen más előttük,csak a törtetés felfelé. Még,még minden áron. Az érvényesül aki mindenen tapos. És akkor lehet majd új fehér csodajárgány,kimondhatatlan nevű táska. A baj csak az ,hogy a drága táskába is csak együgyű élete semmitmondó és a semmibe eltűnő darabkáit tudja pakolni. Én félek ettől a pokoltól és a benne lakó emberektől. Nagyon hideg nekem.

Ez az utoló esti cigim mára. Hívhatnánk éjszakainak, esetenként hajnalinak is. Fent az égen szikráznak a csillagok,nem törődve velem,az apró porszem emberkével,aki miközben kiengedi futni a kutyáit,őket bámulja csodálattal. Ez a csodálat évtizedek alatt nem csitult egy fikarcnyit sem. Gyerekként is bámultam őket és később is feléjük szállt akár a mosolyom,akár a könnyem. Kísértek szerte a nagyvilágban,sztyeppétől a piramisokig,sőt még azon is túl. Néztem tábortűz mellől,és láttam a negyvenedik emeleti szállodateraszról. Csak most furcsán hidegek. Konok makacssággal ragyognak csendben és millió titok tudójaként hallgatnak bölcsen, pont úgy mint mikor még nem létezett az ember,és pont úgy mikor végleg örökre eltűnünk a zűrzavaros palettáról. A távolban békák kuruttyolják tele az éjszakát,hirdetve a tavaszt. Megborzongok,hűvös van már ilyenkor,elnyomom a cigim és behívom a kutyákat. Nem kell látnom érkezésük sorrendjét. Első Töki,a rendes eb,második Csöpp, aki megpróbál becsempészni egy izgalmas ágdarabot, aztán Molte,akinek ugye senki ne mondja meg,mikor kéne bemennie. Aztán hosszú percek után halk nyiffnyaff kiséretében füllebegtetve,széles vigyorral a képén megjön Dundus. Ügetése szavakkal nem szakítható meg,(süket mint a drótkefe) a karlengetések leperegnek róla ,(vaksi is) ezért mikor felénk tart,kitárt karokkal elé kell vetni magunkat. Miután észrevett ,már minden jól megy. 

Mégegyszer felnézek a csillagokra,csendesen magamban jó éjt kívánva.