Szeretek főzőcskézni. Na nem kell arra gondolni,hogy a levegőben szeletelem a krumplit vagy kacsanyakba hajlított alkarral szórom a sót a krumplistésztába. Ez olyan kis amatőr szakácskodás, nagyon az alapoktól. Most például babfőzeléket kutyulok. Illetve kutyulnék,csak hát én rendelkezem a világ négy leglelkesebb kuktájával. Töki,Csöppke,Molte és most már Dundus is a lehető legnagyobb igyekezetét beveti,hogy legalább egy karika kolbászt kiverjenek a kezemből. Mikor már a merőkanalat rázva ugrálok mérgemben,taktikát változtatnak. Csöpp a konyhai asztal alatt leseget kifelé,szugerál és a szemmelverést gyakorolja. Tök egyszázalék kunyeráló arccal üldögél,egész biztos ,hogy pillanatokon belül éhen hal. Dundus bőg mint egy teve, de Molte a legrosszabb. Ő például teleportál. Nem tudom, hogy csinálja,de miliszekundum alatt változtatja a helyét,és közben háttépő fejhangon visít. Olvastam, hogy fajtája, a Norvég Buhund,már a vikingeket is elkisérte portyáikra. Rögtön értelmet nyert számomra az a fura tülkös sisak amikben a képeken ábrázolják őket. Balesetvédelmi felszerelés ,hogy ne repedjen szét a fejük a buhund visítástól. Egy szó mint száz főzögetek. Közben Eni csinál pár képet kutyáinkról. Ott például tisztán látszik,hogy Molte épp teleportálni készült.

A főzelék viszont jó lett. Nekem!

A fene a nyakadba,hörgöm mikor a csontos aszott macska a gyomromra ugrott. Közömbösen szöszöl egy kicsit, összegömbölyödik,és halkan dorombolva szundikálni kezd. Bábi ezt a szokását akkoriban vette fel,mikor Anyu halálát követően magamhoz vettem. "A macskámra pedig nagyon vigyázz" hallom most is öregen is szép hangját a fülemben. Azután ketten gyászoltunk,Bábi ,az ősvén fogatlan csorbafülü macsek és én,az árva. Most is itt brummog a mellkasomon,miközben birizgálom molyos ritkuló bundáját. Furcsa kis lény,az bizonyos,sokszor csodálkozom rá. Halkan bevallom, meggyőződésem,hogy Anyu lelkéből beleszállt egy fikarcnyi darabka. Állandóan zsémbelve nyekereg,ha későn akarok lefeküdni,ha pedig nem időben kapja a kajáját, akkor aztán vége a világnak. Egyszer elfogyott a kedvenc alutasakos szottya,azt alig éltük túl. Egyébként van benne valami nem evilági. Mikor néha mélyen a szemébe nézek mintha látnám a világok születését,a mindenség pusztulását. Látom a holtak városának éjsötét sikátorait és a halhatatlanok ragyogó csarnokait. Néha fáraók símítják tisztelettel aztán csuklyás inkvizítorok akarják elpusztítani a földről. És igen,néha látok egy kis öregasszonyt aki kedvesen zsémbel,mert valaki leverte az asztalról a poharat.

•  Mindez egy pillanatig tart,majd leteszi ismét vén aszott fejét,és álmodik tovább. Talán az alutasakos szottyról vagy a fiatalságáról. Nem tudom.

Égessünk falevelet. Mert már akkora kupac keletkezett az évek során,hogy lassan magasabb mint én. Mielőtt nekikezdenék a gyújtogatás művészetének,négykézlab ereszkedem és könyékig a levelekbe turkálva különös dalocskát dúdolgatok. Saját szerzemény,illetve átdolgozott változata a "Csiga biga gyere ki "kezdetü dalocskának,csak süni büni helyettesítő szöveggel. Kutatok,matatok nem szeretném ha valami nagydurmoló lusta sünire rágyújtanám téli menedékét. Aztán a kezem megáll és halkan, de nagyon erősen kuncogni kezdek.

Sok éve már annak,hogy lombot ,levelet égettem. Akkor ugyanígy motoszkáltam négykézláb a kupacban,mikor egy rendkívül pálinkaízű hang megszólított. -Maga meg mit csinál ,-szólt a kérdés,én pedig rápillantottam a kérdezőre. Olyan hatvan év körüli,szépen berúgott emberke álldogált a kerítésnél és kiváncsi arcal nézegetett befelé. 

-Sünt keresek,-válaszoltam, amitől nagyon megdöbbent és tett néhány olyan mozdulatot amit csak ősöreg kung fu filmekben látni. Miután sikeresen elkerülte ,hogy betolasson az árokba,ismét megszólalt. -Azt meg minek? Nem bántanak azok senkit!

 Ez igaz,gondoltam,de aztán kibújt belőlem a kisördög.- A sünök rendkívül jó gladiátorok,-hörögtem a visszafolytott röhögésem mögül. -Edzem őket,és sünmeccseken százezreket keresek velük.-

Erre tett egy olyan mozdulatot ami ellentmond a fizikának,és csak annyit mondott ,-Maga hülye-,és eltántorgott.

Az emléken vigyorogva ismét átkutattam a halmot,vigyázva a jövő gladiátornemzedékére. 

Ezt is meg kell javítani,mormogom magamban,miközben a kiskert megroggyant kerítését nézegetem. Mert hát az ebek,és elsősorban Csöpikutya ,jelképessé gyötörték szerény, lécekből eszkábált tákolmányunkat. Ahogy ott ácsorgok mellettem Dundus elmélyülten döfködi a deszkát,remélve, hátha esetleg meg lehetne enni. Egy pillat elteltével figyelmem már rég nem a kerítésé,az öreget figyelem. Mivel vaksi,ezért mindent megszagol,megrágcsál, fontoskodik. Nincs ami nem érdekelné. Lesem a furcsán lebegő füleit ahogy izgalmában szinte transzba esve szívja magába az új ismereteket. Mert Dundus most tanulja az életet. Vaksin,süketen,vénen, de boldogan ismerkedik a világgal. Kinyílt az apró szénsötét börtön és az öreg fegyenc szabadult. Ártatlan gyereklélekkel totyog mindenfelé,és közben vigyorog. Nem érdekli ,hogy elszaladtak felette az évek,neki most kezdődik minden. Egy ember rég megbolondult volna a helyében,de ő csak vigyorog és élvezi új világát. Tanulni kéne tőle. Megbecsül minden napszilánkot,szellőfoszlányt,jó illatot. Nem panaszkodik,nem kesereg,csak járkál és szöszmötöl. Aztán hirtelen felkapja a fejét,és a lebegő muris füleit hátracsapva valami borzasztó csámpás ügetéssel már el is tűnik a kert másik végébe,letarolva közben a tulipánkezdeményeket. De valamiért nem haragszom rá. Csak tanulni szeretnék tőle.

Az igazat megmondva, nagyon hiányzott kis családunkból egy bölcs ,öreg kutya. Az élet legjobb részei közé tartozik ,hogy ballagjon melletted,üldögéljetek csendben,hagyva, hogy a néma beszélgetéseitek több bölcsességet adjon ,mint az agyfeszítő tudomány,a száraz könyvek. Isteni tanítók ők,akik megmutatják az egyszerűségükben szép világukat. Nézve a nyüzsgő siserehadat,az új falkát,méginkább üresnek éreztem a helyüket. Ahogy szaladtak a napok,száradtak a könnyek,és a hiányuk egyre fájóbbá vált,mígnem egyszer Eni az orrom alá dugott egy gazdikereső posztot. Hosszasan néztem a benne szereplő fehérarcú vénséget,a vaksin homályos szemeket,és már tudtam,ő lesz az új társ akire vártunk. Aztán eljött a nap,mikor nagy puffanással kiesett a kocsiból és azonnal hisztizni kezdett. Nem kellett sok idő hozzá,hogy rájöjjek,nagyot tévedtem. Végig visította az éjszakát,eltökélten gurult végig kerten,lakáson,nem zavartatva magát azzal,hogy mindennek nekimegy,letarol. Én a gyapjas mamut nevet adtam volna neki,de a csapat leszavazott,így lett Dundus. Dundus nem sokat lát,sőt talán némi mozgást és fényt,süket mint az ágyú,viszont állandóan visít a kajáért. Bölcsesség annyi van benne,mint egy babaszappanban,de nagyon lelkes. Arcán földöntúli mosollyal vágtat, ahogy gombóc teste bírja,aztán ha ájultra fáradja magát,ott helyben azonnal horkolva elalszik. Kondíciójáról csak annyi,ha kettőnél többet ugat akkor seggre ül. Gondolom egész életét bezárva töltötte egy kicsi,sötét zárt helyen. Nem ismer semmit,teljesen naív,viszont minden érdekli. Talán legjobban a kaja. Boldogan szöszmötöl,nyargal egész nap,kis ájulás szerű alvások kivételével. Egy szó mint száz,kaptam egy vén ,dagadt ,vaksi,süket kutyát egy nyolchetes kölyök tudásával,lelkesedésével.

Bajban vagyok,ha a mostani érzéseimről kell írnom. Hét éve,mikor a nagyvárosból ide cuccoltunk Sarudra,az egész életünk megváltozott. Heten érkeztünk, a párom ,én és öt kutyánk. Igazából miattuk döntöttünk úgy,hogy eljövünk Pestről. Nagy kert,tágasabb tér,óriási víz. Ez a csapat felejthetetlen volt,róluk szólt az itt íródott könyvem. 

Papa és Bence a két vénséges német juhász,Buddha a pimasz egocentrikus ,de minden sugallatában gyönyörű spicckevi,Nudli a bull terrier,igazi barátom,és minden hűség megtestesítője az agg Maja elmentek már. Ordítóan fáj a hiányuk,üres lett lelkemnek a jobbik fele. Azok akik közben mellénk csapódtak,Tök,Csöpp,Jónás úr is igazi kutyák ,de hiányzott az ősi cinkosság,a napi apró rutinok sora,az igazi lélekbarátság,ami csak azok között lehet ,akik mindenben osztoztak a másikkal. Szerettem őket persze,de belül égett a régi csapat hiánya. Aztán történt valami és minden megváltozott. Hozzánk került Molte a messzi Norvégiából. A történetét talán egyszer ide is leírom. Szóval jött Molte,a kimondhatatlan rastogós nevével,elsőként képviselve országunkban a Norvég Buhund fajtát. Őszinte leszek,nem ismertem ezt a fajtát és csak lestem az apró spicchez hasonló kölyköt,ahogy átformálja a családunkat. Ott volt mindehol,egyformán macerált mindekit, vékony fejhangú ugatásától zengett a ház. Egycsapásra átvette Buddha örökét,megváltoztatva a közöttünk lévő viszonyt. Lassan összeforrtunk mind,megtalálva egymást ismét. 

Ahogy teltek a napok,nézve a fiatal bandát egyre jobban hiányzott közülünk egy vén bölcs,egy igazi kutyafater.

Aztán egyszer belefutottunk a neten gazdit kereső,vénarcú,csupahomályszemű öregbe. Jött,és ő lett Dundus. Nagyobbat nem is tévedhettünk vele kapcsolatban de ezt majd legközelebb elmesélem.

Talán ötven éve is megvan már ,hogy napjaimat állatok társaságában töltöm. Kutyák,macskák,békák,gőték ,sünök és madarak meg még a fene sem tudja mik. Ez az idő megtanított arra,hogy ők azok akik sózzák egyszerű életünket, színt visznek szürkeségünkbe. Találkoztam közülük olyanokkal, akiktől több jót tanultam,több bölcsességet kaptam mint az emberek többségétől bármikor. Egyre villanak fel előttem ezek a csodálatos lények és hihetelen mód nem fakulnak az emlékeimben. Harcaink miket együtt vívtunk betegséggel,öregséggel,nyomorral,a kínzásokkal. Itt vannak bennem mind. Ezért is döntöttem úgy,hogy leírom fél évszázados tapasztalataimat ,az ő történetüket. Kérlek fogadjátok szeretettel. 

Joó István.