Eltelt egy év és megint rügyezik az aprólabdabokor. Annak idején Papával,a vénséges vén német juhász barátommal sűrűn jártunk ide. Nudli a bolondos bull terrier ott ugrándozott körülöttünk,vágtázott ahogy csak a bullok tudnak. Golyóvá gyorsult testével elsöpört mindent, tornádó módjára tarolva le a tájat. Kis szertartásunk volt,hogy mindketten kaptak pár szem ribizlit,igaz hogy Papa fogatlan szájából sokszor kiperegtek az apró bogyók. Mikor aztán Papa elment megnézni az égi ribizliket,Nudlival ketten mentünk. Mostanság egyedül jövök,két barátom már csak emlékeimben tart velem. Szomorú nekem ez a magányos séta. Üresek a mozdulatok,és mintha a bölcsesség is elszállt volna a két kutyával együtt. Odaérve közel hajolok a vén bokorhoz,keresve a csodát,az élet rügyeit. Megvannak,bólogatok,és szeretettel simítom szemeimmel az apró kis gombócokat. Szépek, gondoltam magamban,de már csak nekem azok.

 Aztán valami óvatosan megbökdösi a nadrágom ülő részét. Az anyád,hörkenek fel ,és fordultam a molesztáló felé. Tök csodálkozó értetlenkedéssel ,ám annál nagyobb lelkesedéssel bámul az arcomba. Megsimítottam,majd vala

mi oknál fogva hirtelen mesélni kezdek neki. Papáról,a vén bölcsről és Nudliról az örök bohócról. Látom figyel,néha mintha értően,együttérzéssel ráncolná a homlokát. Közben visszaérünk a házhoz,de a varázslat tart tovább. Mintha a szomorúság is távozóban lenne,kissé csalódottan legyint,és eloszlik beszélgetésünkben. Könnyebb kicsit, annyira,hogy holnap is kijövök levelet lesni.

Talán Tök is jön velem...