Ide kéne ültetni a citromfüvet,ott pedig elférne az apróbojtorján-mormogom magamban,nézegetve a kiskertet. Idén sok gyógynövényt szeretnék, ez az új mániám. Rengeteget segítenek nekünk,a négylábú családtagokról nem is szólva. Alapjában változott meg a hitem az orvoslásban,és ezt alátámasztandó,elkezdem termeszteni őket. Tettek velünk olyan csodákat amikre a gyógyszerek nem voltak képesek. Ahogy ott szöszmötölök,szemem sarkából látom,feltűnik Dundus . Önkéntelenül nézem mit ügyködik rendületlenül. Valamit vizsgál átszellemülten,majd hirtelen aprókat szökdécsel a mellső lábaival,ilyenkor kisértetiesen emlékeztet a régi történelemkönyvekben látott rajzra,mikor a gyapjas mamut megpróbálja eltaposni az ősembereket. Aztán hirtelen földre veti magát és elmélyülten rágcsálni kezd valami kóródarabot. Kicsit később feltápászkodik,ülőhelyzetbe sanyargatja magát és hátsó lábát megpróbálja beledugni a fülébe. Eközben lassan felborul. Ez viszont nem zavarja mert nyögősen felkel,fekete ,nedves orrával nagyot szippant a tavaszi friss szellőbe,és elüget a kert másik vége felé. Fülei mókásan lebegnek, ilyenkor a leg mókásabb az öreg. Nem zavarja,hogy homályt lát,és hogy az örök csend az övé. Mert ő most szabad. Tanulja a boldogságot. 

Irigylem őt,és vele örülök.

 Mert mi együtt tanulunk.