Pakolgatok, szöszmötölök a szekrény polcain. Ki nem mondott célom,hogy az új gyógynövényes könyveimnek szorítsak egy kis helyet. A sok kacat,apróság között nehéz eligazodni,ezért úgy döntök ,lepakolom az egész zsibvásárt,és tetris módszerrel visszagyömöszölök mindent,remélhetőleg akkor már a könyvekkel együtt. Rámolás közben a kezembe akad egy kicsi fadoboz,amit még apu csinált,és fene tudja már hány éve jön velem lakásról lakásra. Apró,elfér a tenyeremben, kicsit megkopott már, jobban is vigyázhattam volna rá. Mikor letenném,nem is tudom miért,letekerem a tetejét,belekukkantok. Régi,rossz zsebóra,egy nyaklánc darabja,nagyanyám olvasója,és egy törött pipa. Ócska, kézzel farigcsált darab,nélkülöz minden eleganciát,de nekem szép. Nagyapám zsebében lapult,megjárva az orosz fogságot,társa,vigasza volt az akkor még fiatal katonának. Aztán hosszú évtizedek múlva ,halála után ,apám csúsztatta a kezembe,azzal ,hogy vigyázzak rá. Ennek is már van vagy negyven éve. Apu is elment és az öreg pipa jött velem tovább. Megsimítom,és közben szinte látom az öregembert,ahogy komótosan rágyújt egy tuskón ülve,útban a borospince felé. Majdnem száz év emlékét tartom a kezemben. Régi emberek,a szeretteim emléke kúszik belőle a szívem felé. Csendesen visszateszem a dobozba,a dobozt pedig a helyére. A könyvek elférnek máshol is. A pipa pedig jön velem,amíg élek. Ha pedig én is elindulok a hosszú útra,megpróbálom zsebre tenni. 

Hátha engem is elkísér

.