Már kiskoromban megszoktam ,hogy az ajándékra várni kell. Szüleim soha nem voltak gazdagok és bár mindent előteremtettek nekem,a nagyon vágyott dolgokra bizony várni kellett. Volt csak napokat,heteket,de a komolyabbaknál lehettek hónapok is. Emlékszem a durrogós,forgótáras,rózsapatronnal működő revolverem közel tíz hónap alatt érkezett meg a karácsonyfa alá. A várakozásnak is megvolt az izgalma,köztük az a többszöri fenyegetés Aputól,mikor mérgesen harsogta egy egy gerillaakcióm után,hogy mim fog forogni az említett ünnepen pisztoly helyett. Aztán persze megkaptam mégis, és az ócska bérház udvarát becsettegte a rózsapatron éles durrogása. Szóval az igazi ajándékra várni kell. Türelmesen,kitartóan,hogy meglegyen az igazi íz,a zamat.

Mikor elültettem az ezüstfáimat talán jó ha térdig értek. Nézegettem őket naponta,megsúgtam nekik kedvesek a szívemnek,várom az apró sárga virágaikat amit szimatolva berepülhetek a mézillatú emlékeimbe,mikor Apuval órákig beszélgettünk az állatorvotudományi egyetem udvaráról kilógó hatalmas ágak alatt. Néha csak hallgattunk élveztük a májusi este balzsamillatát. Két éve növekednek a fácskáim,mígnem valamelyik reggel bekúszott az orromba a régi illat. Halvány volt ,szinte elveszett az akác harsogó illata mellett,de én tudtam,nem tévedek. Lélegzetem visszatartva gyorsan rálestem az ezüstfára. Három apró pici sárga virág kandikált rajta. Azonnal megfordultam,és szinte futva bementem a házba. Miért,hisz két éve várok erre? Mert ez ajándék. Magamtól magamnak. Fenét fogom csak úgy elpazarolni hétköznapi szimatolásokkal. Kivártam míg virágba borul a kis fa ,és egyik este kimentem hozzá. Ezer csillag ragyogása közepette megálltam mellette és teletüdővel vettem a lélegzetet. Repültem az időben ,mosolyogtam a mindenségen.Kibontottam az ajándékom.

Beleestem megint. Hiba vagy sem,nem tudom,de néhány dolgon elgondolkodom,bár talán nem kéne ezt ennyire erőltetni. Nézem ezeket a mini videókat a tiktokon. Lehet,nem jól írom ,de bocsánat én még igaziból ettem a majálisi virslit,miközben a háttérben zengett az éljen ez meg éljen az. Szóval nézegetem a filmecskéket,tudásvágyam az egekben. Közben igaz önös érdekből próbálom kilesni hogy a rendelkezésemre álló két tojásból és egy darab szalonnából ugyan miféle Michelin csillagos manna vacsorát tudnék rittyenteni. Aztán mikor rá kell jönnöm,hogy mivel nem rendelkezem 132 éves ,ódon szerzetesek által érlelt disznófüllel,sőt egy darabka szivárványos pisztráng sincs itthon,feladom. Marad a szalonnás rántotta a'la én. Viszont hülye fejemmel nézem tovább a minivideókat,eltekerve a dagadt embert aki az öklét rázva ordít,hogy fegyverrel mentsük meg a nemzetet. Vicces volt elképzelni a pufit egy lövészárokban,barna foltos naciban. Aztán elértem azon okító jellegű műveket amik lelkünket ,belső egészségünket hivatottak felemelni. Ezeket egy darabig néztem ,mint Guszti suszter az atommaghasadást,közel annyi eredménnyel. Na jó,bevallom picit én is megpróbáltam meggyújtani a belső spirituális fényemet ,de vagy lemerültem,vagy csak hülye vagyok hozzá. Jöttek az életről meg a belső erőkről szólók,de ezt már nem nagyon bírtam.

 Inkább kimentem Tökkel megnézni az aprólabdát.

Furcsa út az emberé. Mikor elindul rajta kicsiként még üres iszákot lóbál,amit az élete tölt meg szép és csúnya szavakkal. Vannak fontosak,életünk végéig szólók és vannak közömbösek amiket igazán észre sem veszünk mikor leperegnek rólunk. Az igazi nagy mindent jelentő szavak először természetesnek tűnnek,akkor roppantanak meg mikor elveszítjük őket. Nagymama,Nagypapa, ők szálltak el elsőnek. Furcsa,érthetetlen ürességet hagyva magut után. Vitték magukkal a sparheltben sütött krumpli illatát,az istálló törtsárgafényű lámpáját,kérődző békés teheneket az öreg lugast a vén ház előtt. Aztán elmaradt Apám. Sokáig azt hittem,hogy ez egy hülyeség. Valami kozmikus vicc,amit egy éteri humortalan eszelt ki és ő sem gondolta komolyan. Apuval elmaradtak a gesztenyesütéses téli vitapartik,az apró madarak,bogarak csodálata,a hit a szépben. Anyu úgy ment el,hogy hiánya teljes sötétséget hozott. Vitte magával hogy gyerek lehettem és árvának lökött. 

Megyek,vánszorgok a maradék kis utamon. Kívülről árván üres ,de belülről hozom őket magammal. Érzem őket az ezüstfa illatával,a zöldbabföcivel ,aminek az íze néha picit hasonlít arra a régire a pirinyó konyhából,egy bogár komótos ballagásából,az apró madarak hajnali zsivajából. Mind mind jönnek velem. Most már örökké.

Gyerekkoromban,éppen mikor nem azzal ügyködtem,hogy a felnőttek agyára menjek,sokszor lebzseltem,bandáztam különböző tereken. Egyik nagy kedvencem volt az Almássy tér ,sokszor suli helyett is ott rontottam a levegőt. Ott a téren akkoriban (most hogyvan nem tudom) volt pár betonból készült kártyaasztal,körülötte gyűltek össze az emberek. Voltak akik a sakkozókat nézték,vagy izgatottan lesték a kártyásokat. Történt egyszer, hogy egy izgalmasabb sakkparti közben az egyik kibic nem tudta tovább fékezni magát,és vérmes káromkodásba bugyolálva,ordibálva közölte az egyik játékossal ,hogy mit is kéne csinálnia. Egy darabig nézte a csapat,majd a nyerésben lévő játékos feladta a partit és a meglepett közönség soraiban ácsorgó nagypofájúhoz fordulva, a vele szembe lévő helyre mutatva, hívta játszani a kibicet. Az időközben nagyon elcsendesedett és megpróbált elosonni a játék elől. Nem sikerült neki. A jelenlévők elkapták és lenyomták a tábla mellé. Nem igazán volt nehéz doguk ,mert többségében szenesek,kukások,bútorszállítók voltak,akiket nem jellemzett a beteges gyengédség. Egy szó mint száz,gyászosan kikapott a kibic,talán úgy tizenöt lépésből.Többé soha nem láttam arrafelé.

Hogy miért jutott eszembe ez a régi történet? Nem is tudom. Talán mert olvastam ,hogy egy állatmentés margójára mennyi okos és ügyes dolgot írtak össze a bezzegemberek. A námném nép. Én így csinál-nám ,úgy megver-ném.

Hát kérem! Le lehet ülni a padra és játszani. Ha lehet ,élesben!

Vau-vau,zeng a házban percek óta. Dundus egyéni és egyben elég szűkreszabott beszédcsokrában ez három dolgot jelenthet. Vagy éhes,vagy ki akar menni,esetleg ismét éhes. Jelenleg a második variációtól van a hangoskodás,nem cifrázza túl ,egyforma ütemben és hangon magyaráz. Kint esik az eső,tiszta latyak minden. A többiek az orrukat sem nagyon akarják kidugni,nem úgy Dundus. Abból indul ki,hogy bármi történik bárhol, annak jónak kell lennie. Lelkesen tuszmákolja kifelé az ajtót,cseppet sem zavartatva magát,hogy az befelé nyílik,majd miután az említett akadály elhárult előle izgatott füllebegtetéssel kivágódik a tornácra. Igen ám,csak a tornácot egy kis kerítés fogja körbe,rajta egy deszkakapuval. Más ebek hasonló esetben megvárják míg kinyitom,és akadálytalanul futnak a kertbe. Nem így Dundus. Jégmaci pattogással,aprókat ugrálva fejjel megy a kapunak. Áll pár másodpercig,majd mintha semmi sem történt volna,megfordul és ismételt füllebegtetés közepett visszarugózik a konyhába,békésen eldől és mint aki jól végezte dolgát ,hortyogni kezd. Rövid tuskólábai mozognak közben és elégedetten röfög. Ez egy ogre! Nézegetem,és bevallom,hogy közben röhögök nagyon. Ezt hogy találta ki az égi főnök?

Te meg tudnál élni az írkálásból!- mondja egy számomra szinte ismeretlen ismerősöm. Ínyencként forgatja a szájában a szavakat ,miközben ecseteli milyen változtatásokat kéne eszközölnöm,hogy kéne megfognom több olvasót. Öregem,már csak a reklámból gyönyörűen eléldegélnél,a többiről nem is beszélve-veregeti meg a vállam. Hálásan bólogatva mondom neki,ha nem húzza el azt a nagyképű belét,akkor a nálam lévő dunsztosüveg céklát fogja este nagy szenvedések árán megszülni,üvegestül. Mert nem érti. Amit írkálok,az az enyém. Legtöbbször magamnak pötyögöm,és nagyon örülök ha más is olvassa. Nekem fontosak az öreg barátaim akik évek óta olvasgatják néha vicces néha szomorú kis szösszeneteimet. Bevallom ,mikor olvasom,hogy bizony bizony írásaimra néha előtör egy mosoly,egy emlék egy illat a gyerekkorból,akkor büszke vagyok. Büszke itt az ósdi kacatjaim,régi képeim,kutyáim,vénséges macskám mellett. Jó tudni ,hogy ott vagyok egy gondolatszilánkban az elkeseredettekkel,magányosokkal,öregekkel,szépeimmel. Tudom fura,de védelmemre mondom,soha nem voltam normális. De én így vagyok boldog. Amin megyek,az meg az én utam. Ha göröngyös,ha néha az ördög szórja fel tövissel,akkor is!. Mert az út,a tövis sőt maga az ördög is az enyém.

Minden évben lesem mikor bújnak elő az apró szőlőfürtök az ősöreg verandán kacskaringozó növényen. Elsőnek pici rügyek jelennek meg, nemsokára kibontja aprócska ,frisszöld leveleit,majd hiphop megjelennek a máknyi szemek. Ilyenkor már büszkén nézegeti az ember, vajon milyen termés várható. Na nem vagyok kertész ,a szőlőhöz sem értek csak lesem csendesen,némán szurkolva az agg növénynek. Dícsérgetem,halkan dunnyogva,hogy nini mennyi sok,és lélegzetvisszatartva buzdítom a növekedésre. Tudom,gyerekes de beszélgetni is szoktunk néha. Ő ráér ,tudja már,minek az a kapkodás,a baj általában velem van. Mint minden embernek az én fejemben is állandóan nyüzsgés van ,felesleges gondolatok,megfejthetetlen gondok kergetik egymást naphosszat. Csak esténként ,mikor magamban ácsorgok a verendán,utolsó cigimet pöfékelve,ejtünk néhány halk szót. Halkat mert ugye nem jó ,ha hülyének néz egy késői biciklis,aki nagyritkán elteker a ház előtt. Ők nem értik de ez nem is baj. Ilyenkor beszélgetek a Némákkal,Csendesekkel. Apámmal ,Anyámmal,az öreg kedvesekkel. És persze a szőlővel is. Elmondja bizalmasan,új leveli béka lakik a levelei között,és az a betyár Molte megint lepisilte a tövét szemtelenül. Ilyenkor zsémbelünk egy kicsit,megsimítom a leveleit és elbúcsúzom. Holnap este megint találkozunk.

Talán életemben nem találkoztam ilyen furcsa kutyával. Talán semi nem igaz rá amit eddigi kutyákkal töltött idő alatt megtanultam. Nem tud semmit ,nem ismeri az embereket,vagy más élőlényeket. Sok mindent magyarázhatna vaksága,süketsége,de ez sem lenne igaz. Természetre egy kéthónapos kölyökre emlékeztet, azok kíváncsiságával,felfedezőkedvével. Aztán egy pillanat alatt megváltozik,rossz lesz,szántszándékkal csintalankodik,leharapja három fogával a kezem mikor jutit adok neki. Lelkesen vágtat (na ebben a vágtatás dologban erős túlzás van,de nagyon igyekszik)fülei viccesen csapkodnak,kocog a többiek után,persze már csak akkor mikor ők már rég másfelé bóklásznak.Aztán megint vált a kép és egy meggyötört ,sokat átélt öreg kutya arcába nézhetünk. Nem tudom mi lett volna belőle,ha rendes helyen töltötte volna életét. Talán lehetett volna egy Majácska aki hűségével,lelke csendjével véste be magát szívünkbe,vagy talán Papa, az öreg varázsló. Nem tudom,csak azt ,hogy valakik ellopták eddigi életét. De tudjátok mit? Irigylem!

Nézem ahogy hosszú percekig áll az udvaron,arcát odatartva a szélnek mozdulatlanul. Nem tudom merre jár,de érzem,boldog. Aztán hirtelen valami pandákhoz hasonló apró ugrálásokkal üget tovább. Nem érdeklik az ellopott évek. Élni akar. Itt és most.

Tíz perc van az életedből-

szól egy hang, közömbösen,mintha csak parizert mérne egy pult mögött. Csikorognak ezek a szavak,üveszerűen,keserű,pici csengéssel. Körbenézek lassan,vajon hol lehetek? Körös körül apróbb,nagyobb kövek,kavicsok,száraz fák ,olyanok amiket a folyók cipelnek magukkal,majd megunva apró pálcikaként eldobnak,majd futnak tovább. Lépteim lassúak,nehézkesek minden mozdulatom fáj. Aztán mintha ott a távolban torz tükrözéssel mozdulna valami. Sárgás,piros lobogással tüzeket látok,rohanó emberekkel ,de ordításra nyílt szájuk néma marad. Itt ott heverő katonák mind régi ismerős ,aztán eltűnnek ők is. Aztán messzebb egy öregasszony ,kezében lámpával, valakit vár,bár tudja soha nem ér haza. Eltűnik ő is. Nagy asztalokat látok ,szellemi óriásokat, vörösborral teli poharakat ,hangnélküli vitát elporladt bölcsek tanairól,régi baràtokat, egyszer volt történeteket.

Öt perc van hátra az életedből-figyelmeztet az üveghang. 

Megsimítom Nagyanyám ráncoktól tört gyönyörű arcát,könnyet hullatok némán Nagyapám vállára. Nini ott állnak a gyerekeim,mind nagy már,körülöttük nyüzsögnek az unokák,játszva kergetőzve négylábú barátaimmal. Ott van Szuszi,Bobó,Nudli,Papa,és még ki tudja hányan. Anyám keze fogja enyémet Apám csak néz mélyen,emberfeletti szeretettel. Érzem búcsúzkodunk,hogy találkozzunk.

Egy perc van az életedből-

csikorogja láthatatlan kísérőm hangja. Eltűnik mindenki,magamra maradtam. Hátamból elillan az évtizedek alatt bevésődött fájdalom,léptem könnyű. Távolban egy végtelen óceán borít be mindent és én arra tartok. Nincs bennem félelem,az egyetlen érzésem a kíváncsiság. Még két lépés és elérem a mindenséget,ahonnan születünk és ahol utunk véget ér ,de csak azért ,hogy aztán ismét kezdődjön az örök körforgás. Most,mondom magamnak,most!

Bábi négylábbal egyszerre ,végtelen hangos nyekergéssel ugrott a gyomromba,azonnali ébredésre ítélve. Meglepetten ülök fel,és meglehetősen bamba képpel nézem a vén,foszlott macskát. Te most szottyot akarsz,vagy esetleg nem gondolod ,hogy ideje belépnem az ősi óceánba? Sárga szemeiből nem olvasok ki semmit,felkapom,megdögönyözöm,miközben ő elégedetten bugyborékol. Ez már titok marad. Biztos ami biztos adok neki szottyot. Mert hát Bábival nem jó szórakozni...

Van az úgy,hogy felhős az ég,nem ragyognak a csillagok és sötét a világ. Gondolom mind voltunk már így,éreztük nehezebbnek a sorsot ,ezt a közömbös,sokszor kegyetlen urat ,aki lökdös át az életen. Ilyenkor jó cseppet megállni számot vetni,előre és hátra nézni. Számot vetni és adni. Na nem könnyű igazat mondani még magunknak sem. De valamit tudnotok kell! Bárhogy fordul a világ, mindig lesznek olyan emberek akik megfogják a kezed,és mint a vakokat ,átkisérnek a veszélyes úton. Lehet,hogy pár szó,pár bölcsesség,de megfizethetetlen. Ők Kincsek. A mi Kincseink. Az én kincsesládikám tele van velük. A nyugdíjas Tanárnénivel,akivel megpletyizzük ,hogy mi lesz az ebéd! Vagy a másik gyémántommal akivel az unokákról társalkodunk. Van akinek szurkolok,hogy a műtétje hogy sikerül.És sorolhatnám hőseimet reggelig. Barátaim segítenek a mindennapokban. Nélkülük toporognék a képzeletbeli út szélén,kilátástalanul. Szeretem őket és büszke vagyok rájuk. Köszönöm Barátaim.