Van az úgy néha ,hogy menni kell. Néha pedig úgy ,hogy gyorsan kell menni. Nagyon gyorsan. Valahogy én is így voltam az éjszaka közepén,mikor ülésbe rántott hirtelen a hascsikarás. Gyorsan ledobtam Bábit,a takarómon szundikáló öreg macskát,pár balettmozdulattal átvánszorogtam Tökin és Csöppön,közben elkeseredetten markolásztam a hasam. Csak odaérjek,motyogtam magamban ,miközben szerencsésen kijutottam a kis előszobába. Már szemem előtt lebegett a cél,a fürdőszoba ajtaja,mikor gyanús kupacot fedeztem fel közvetlenül az ajtónak préselődve. Dundus(ő volt a gyanús kupac) valami önkívületi állapotban hortyogott eldugaszolva a bejáratot. Szólni neki teljesen felesleges,süket mint az ágyú,ezért hirtelen ötlettel kinyitva az ajtót szinte "elsöpörtem"az útból. Percekkel később,mikor már szebb lett az egész világ,gyanús zuhanást hallottam az ajtó felől. Dundus az előbbi söpréstől magához térve visszatotyogott a fürdő bejáratához és elegánsan dagonyászó vízibivaly hangokat röfögve ismét eltorlatoszolta azt. Sebaj,gondoltam,arrébb taszigálom valahogy,de Dundus más véleményen volt, rövid,vaskos lábaival kitámasztotta magát és kitartóan tolta vissza a fürdőszoba ajtaját. Esküszöm azt hitte,ez valami játék. Nehezen aztán mikor végre megnyertem a csikicsuki játékot és kijutottam,végtelen örömmel és lelkesedéssel vigyorgott az arcomba.
Megsimítottam az öreg kutya fejét,és megbeszéltük,hogy máskor is játszunk hasonlót.
Csak akkor nem vacsorázok előtte tejfölöset.
