Hiába minden! Tudja! Zsigeri bizalmatlanság sugárzik a vén macska szemeiből,pedig én mindent megtettem, hogy elaltassam az éberségét. Arcom közönyös,kezem a zsebemben ,görcsösen szorongatja a karomvágót. Késő! Felpattan és beiszkol az asztal alá,hogy aztán ott begörbített púpos háttal eszeveszett fújkálódásba kezdjen. Utána vetem magam,de már késő. Beveszi magát az utolsó bunkerjába,az asztalláb és a fal közé. Úgy teszek mintha feladnám es nyögve a földre huppanok. Halkan beszélek hozzá, elmondom,hogy az emberek mennyire fognak rajtunk röhögni,ha én mérgemben agyvérzésben ,ő pedig a heves fújkálódásban, tüdőembóliában elpatkol. Próbáltam én már mindent. Becűgöltem egy akkora kaparóoszlopt ,hogy egy egész csimpánz csapat lakhatna rajta ,de annyira sem érdekelte mint engem a mtv. Maradt tehát az időközkénti csata . Én kergetem a karomvágóval,ő meg fuldoklósra fújkálja magát. Hirtelen mozdulattal megragadom,de ő belekapaszkodik a szőnyegbe, elkezdődik a csata. Valahogy kivonszolom az asztal alól és rutinosan bebugyolálom egy előre elkészített törülközőbe. De a harc nem fejeződött még be. Megküzdünk minden karomért egyenként. Mikor aztán végzünk ,az ágyra rogyok. 

Tudom,kemény lesz a büntetés,és nincs bocsánat. Most vagy két napig felém se néz,sőt még a szottyát is úgy követeli,hogy közben háttal ül nekem .

Szeretem