Mikor először megláttam őket,egy apró kennelben kucorogtak,onnan lesegettek kifelé. Ami elsősorban feltűnő volt ebben a két kutyában az a tiszta,ragyogó tekintetük .Nagyon fiatal mindkettő ,egy év körüliek. Aztán naponta kijártunk hozzájuk,nagyokat sétáltunk,gyakoroltunk,játszottunk. Az már akkor kiderült,hogy a fekete kislány egy zseni. Érzékeny, szinte vibrál,issza a világot. Tesója a sárga fiú ,inkább egy jóindulatú mamlasz,kissé egyszerű gondolkodással,viszont tengernyi jósággal megáldva. Aztán persze nálunk kötöttek ki mindketten. A nevüket örököltük,az tehát maradt. Csöpi és Töki életünk részei lettek. Valahogy a hétköznapok csiszolókövei simává tették közös életünket. Aztán egyszer miközben nézegettem őket feltűnt valami furcsaság. Töki,ez az egyszerű kis tekergő eb kinőtte magát. Jobban reagál,sokat mérlegel, látszott ,sokat gyötri az agyát az adott problémákon,és bizony sokszor meg is oldja azokat. Aztán rájöttem a nyitjára. Töki mint egy dolgos kis hangya szorgalmas. Ha valamit nem ért ,ezerszer megpróbálj,addig feszegetve határait,míg meg nem tudja csinálni. Sokszor láttam,hogy figyeli a többieket,szinte ellesve a megoldást. Ezzel pótolja a tehetséget,és bizony nem is rosszul. Nézem ezt a szép,felnőtt kutyát,ahogy a kerítésnél kicsit lenézően bámul a többiekre,tudva , hogy a postás nem ellenség,és ugatni csak azt kell aki hozzánk akar bejutni.

Szép volt Töki!