Ez az utoló esti cigim mára. Hívhatnánk éjszakainak, esetenként hajnalinak is. Fent az égen szikráznak a csillagok,nem törődve velem,az apró porszem emberkével,aki miközben kiengedi futni a kutyáit,őket bámulja csodálattal. Ez a csodálat évtizedek alatt nem csitult egy fikarcnyit sem. Gyerekként is bámultam őket és később is feléjük szállt akár a mosolyom,akár a könnyem. Kísértek szerte a nagyvilágban,sztyeppétől a piramisokig,sőt még azon is túl. Néztem tábortűz mellől,és láttam a negyvenedik emeleti szállodateraszról. Csak most furcsán hidegek. Konok makacssággal ragyognak csendben és millió titok tudójaként hallgatnak bölcsen, pont úgy mint mikor még nem létezett az ember,és pont úgy mikor végleg örökre eltűnünk a zűrzavaros palettáról. A távolban békák kuruttyolják tele az éjszakát,hirdetve a tavaszt. Megborzongok,hűvös van már ilyenkor,elnyomom a cigim és behívom a kutyákat. Nem kell látnom érkezésük sorrendjét. Első Töki,a rendes eb,második Csöpp, aki megpróbál becsempészni egy izgalmas ágdarabot, aztán Molte,akinek ugye senki ne mondja meg,mikor kéne bemennie. Aztán hosszú percek után halk nyiffnyaff kiséretében füllebegtetve,széles vigyorral a képén megjön Dundus. Ügetése szavakkal nem szakítható meg,(süket mint a drótkefe) a karlengetések leperegnek róla ,(vaksi is) ezért mikor felénk tart,kitárt karokkal elé kell vetni magunkat. Miután észrevett ,már minden jól megy. 

Mégegyszer felnézek a csillagokra,csendesen magamban jó éjt kívánva.