Sok féle pokol létezik. Van ami bennünk lakik,tömve veszteségekkel,magánnyal,bosszúval,sértettséggel. Ezt általában az ember nagy,vaskos kapuval zárja el,lesüllyeszti a legbelsőbb zugába ,sőt,még a hétköznapok szürke porát is rákotorja vastagon. Én még a környékére sem merek menni. Aztán van a tűzvörös,robbanásokkal teli,égetően forró,aminek a bűze életem végéig csavarja az orrom. Ragacsos olaj,fojtó por,és édeskés vér szaga van. Ott a könnyek keserűek, és nem szállnak az ég felé. Ismerem,jártam ott. 

Aztán van ,amitől talán a legjobban félek. Ez jégbe dermedt világ,a közöny pokla. Ott van az a nő aki a kocsijáról egy bottal piszkál le egy sérült madarat,majd beszáll a hófehér gépcsodába és gondolkodás nélkül elhajt. Vagy az aki elnézi,hogy a meghalt szomszéd kutyája éhen pusztul a szeme előtt. Nem, nem követnek el bűnt,csak egyszerűen félrenéznek. Nem lehet rajtuk csodálkozni,erre tanították őket. Ne legyen más előttük,csak a törtetés felfelé. Még,még minden áron. Az érvényesül aki mindenen tapos. És akkor lehet majd új fehér csodajárgány,kimondhatatlan nevű táska. A baj csak az ,hogy a drága táskába is csak együgyű élete semmitmondó és a semmibe eltűnő darabkáit tudja pakolni. Én félek ettől a pokoltól és a benne lakó emberektől. Nagyon hideg nekem.