Félelem. Furcsa szó.Sok mindent takarhat. Félni valaki elvesztésétől,vagy csak más élőlényektől,történésektől. Ezer arca van,és mind ijesztő. Köztük erősen kiemelkedik az ,hogy rettegünk,nehogy valami rossz érje azokat akik fontosak nekünk. Igen, közöttük vannak állataink,kedvenceink is. Aki gyászolt már kutyát,macskát,vagy bárki barátot,tudja miről beszélek. De akár egyszer is elgondolkodunk azon,hogy ők is félnek? 

Nekem ez először akkor jutott eszembe,mikor Papa kétségbeesetten próbálta elrejteni,hogy álmában bekakilt. Elsőnek véletlennek hittem,de rendszeressé vált ahogy telt az idő. Kétségbeesetten,rémült arcát az ajtó felé fordítva ,rozoga lábaival próbálta eltünteni a bizonyítékot. Soha nem szidtam érte pedig. Egyszerűen szégyellte magát. Vagy Majácska,aki a végén teljesen süket és vak lett,eltévedt az udvaron. Ott álldogált rémült arccal egész addig amíg oda nem mentem,és megérintettem a hátát. Boldog volt,és aprókat toppogott örömében. Igen,ők is félnek. Nem értik miért szűkül be a világ,hová lettek a megszokott napok. Rettegnek az újtól,a változástól, az idegen dolgoktól. Nekünk pedig könnyes lesz a szemünk öregeink láttán. Mit tehetünk értük? Hogyan könnyíthetünk a dolgukon? Türelemmel. Nagyon sok türelemmel. A legfontosabb talán,hogy hagyjuk meg a méltóságukat. Ne kapjunk agyvérzést ,ha bepisil,vagy lever valamit. Intézzük később a romeltakarítást,előbb simizzük meg a vén harcost,vigyük a helyére. Papának még dúdolgattam is. Nagyon szerette. Ilyenkor megemelte teljesen fehér fejét,és rámnézett a homályos szemeivel. Tudta, érezte ,hogy nagyon szeretem.

Hálás volt érte.