Gyerekkoromban,éppen mikor nem azzal ügyködtem,hogy a felnőttek agyára menjek,sokszor lebzseltem,bandáztam különböző tereken. Egyik nagy kedvencem volt az Almássy tér ,sokszor suli helyett is ott rontottam a levegőt. Ott a téren akkoriban (most hogyvan nem tudom) volt pár betonból készült kártyaasztal,körülötte gyűltek össze az emberek. Voltak akik a sakkozókat nézték,vagy izgatottan lesték a kártyásokat. Történt egyszer, hogy egy izgalmasabb sakkparti közben az egyik kibic nem tudta tovább fékezni magát,és vérmes káromkodásba bugyolálva,ordibálva közölte az egyik játékossal ,hogy mit is kéne csinálnia. Egy darabig nézte a csapat,majd a nyerésben lévő játékos feladta a partit és a meglepett közönség soraiban ácsorgó nagypofájúhoz fordulva, a vele szembe lévő helyre mutatva, hívta játszani a kibicet. Az időközben nagyon elcsendesedett és megpróbált elosonni a játék elől. Nem sikerült neki. A jelenlévők elkapták és lenyomták a tábla mellé. Nem igazán volt nehéz doguk ,mert többségében szenesek,kukások,bútorszállítók voltak,akiket nem jellemzett a beteges gyengédség. Egy szó mint száz,gyászosan kikapott a kibic,talán úgy tizenöt lépésből.Többé soha nem láttam arrafelé.

Hogy miért jutott eszembe ez a régi történet? Nem is tudom. Talán mert olvastam ,hogy egy állatmentés margójára mennyi okos és ügyes dolgot írtak össze a bezzegemberek. A námném nép. Én így csinál-nám ,úgy megver-ném.

Hát kérem! Le lehet ülni a padra és játszani. Ha lehet ,élesben!

Vau-vau,zeng a házban percek óta. Dundus egyéni és egyben elég szűkreszabott beszédcsokrában ez három dolgot jelenthet. Vagy éhes,vagy ki akar menni,esetleg ismét éhes. Jelenleg a második variációtól van a hangoskodás,nem cifrázza túl ,egyforma ütemben és hangon magyaráz. Kint esik az eső,tiszta latyak minden. A többiek az orrukat sem nagyon akarják kidugni,nem úgy Dundus. Abból indul ki,hogy bármi történik bárhol, annak jónak kell lennie. Lelkesen tuszmákolja kifelé az ajtót,cseppet sem zavartatva magát,hogy az befelé nyílik,majd miután az említett akadály elhárult előle izgatott füllebegtetéssel kivágódik a tornácra. Igen ám,csak a tornácot egy kis kerítés fogja körbe,rajta egy deszkakapuval. Más ebek hasonló esetben megvárják míg kinyitom,és akadálytalanul futnak a kertbe. Nem így Dundus. Jégmaci pattogással,aprókat ugrálva fejjel megy a kapunak. Áll pár másodpercig,majd mintha semmi sem történt volna,megfordul és ismételt füllebegtetés közepett visszarugózik a konyhába,békésen eldől és mint aki jól végezte dolgát ,hortyogni kezd. Rövid tuskólábai mozognak közben és elégedetten röfög. Ez egy ogre! Nézegetem,és bevallom,hogy közben röhögök nagyon. Ezt hogy találta ki az égi főnök?

Te meg tudnál élni az írkálásból!- mondja egy számomra szinte ismeretlen ismerősöm. Ínyencként forgatja a szájában a szavakat ,miközben ecseteli milyen változtatásokat kéne eszközölnöm,hogy kéne megfognom több olvasót. Öregem,már csak a reklámból gyönyörűen eléldegélnél,a többiről nem is beszélve-veregeti meg a vállam. Hálásan bólogatva mondom neki,ha nem húzza el azt a nagyképű belét,akkor a nálam lévő dunsztosüveg céklát fogja este nagy szenvedések árán megszülni,üvegestül. Mert nem érti. Amit írkálok,az az enyém. Legtöbbször magamnak pötyögöm,és nagyon örülök ha más is olvassa. Nekem fontosak az öreg barátaim akik évek óta olvasgatják néha vicces néha szomorú kis szösszeneteimet. Bevallom ,mikor olvasom,hogy bizony bizony írásaimra néha előtör egy mosoly,egy emlék egy illat a gyerekkorból,akkor büszke vagyok. Büszke itt az ósdi kacatjaim,régi képeim,kutyáim,vénséges macskám mellett. Jó tudni ,hogy ott vagyok egy gondolatszilánkban az elkeseredettekkel,magányosokkal,öregekkel,szépeimmel. Tudom fura,de védelmemre mondom,soha nem voltam normális. De én így vagyok boldog. Amin megyek,az meg az én utam. Ha göröngyös,ha néha az ördög szórja fel tövissel,akkor is!. Mert az út,a tövis sőt maga az ördög is az enyém.

Minden évben lesem mikor bújnak elő az apró szőlőfürtök az ősöreg verandán kacskaringozó növényen. Elsőnek pici rügyek jelennek meg, nemsokára kibontja aprócska ,frisszöld leveleit,majd hiphop megjelennek a máknyi szemek. Ilyenkor már büszkén nézegeti az ember, vajon milyen termés várható. Na nem vagyok kertész ,a szőlőhöz sem értek csak lesem csendesen,némán szurkolva az agg növénynek. Dícsérgetem,halkan dunnyogva,hogy nini mennyi sok,és lélegzetvisszatartva buzdítom a növekedésre. Tudom,gyerekes de beszélgetni is szoktunk néha. Ő ráér ,tudja már,minek az a kapkodás,a baj általában velem van. Mint minden embernek az én fejemben is állandóan nyüzsgés van ,felesleges gondolatok,megfejthetetlen gondok kergetik egymást naphosszat. Csak esténként ,mikor magamban ácsorgok a verendán,utolsó cigimet pöfékelve,ejtünk néhány halk szót. Halkat mert ugye nem jó ,ha hülyének néz egy késői biciklis,aki nagyritkán elteker a ház előtt. Ők nem értik de ez nem is baj. Ilyenkor beszélgetek a Némákkal,Csendesekkel. Apámmal ,Anyámmal,az öreg kedvesekkel. És persze a szőlővel is. Elmondja bizalmasan,új leveli béka lakik a levelei között,és az a betyár Molte megint lepisilte a tövét szemtelenül. Ilyenkor zsémbelünk egy kicsit,megsimítom a leveleit és elbúcsúzom. Holnap este megint találkozunk.

Talán életemben nem találkoztam ilyen furcsa kutyával. Talán semi nem igaz rá amit eddigi kutyákkal töltött idő alatt megtanultam. Nem tud semmit ,nem ismeri az embereket,vagy más élőlényeket. Sok mindent magyarázhatna vaksága,süketsége,de ez sem lenne igaz. Természetre egy kéthónapos kölyökre emlékeztet, azok kíváncsiságával,felfedezőkedvével. Aztán egy pillanat alatt megváltozik,rossz lesz,szántszándékkal csintalankodik,leharapja három fogával a kezem mikor jutit adok neki. Lelkesen vágtat (na ebben a vágtatás dologban erős túlzás van,de nagyon igyekszik)fülei viccesen csapkodnak,kocog a többiek után,persze már csak akkor mikor ők már rég másfelé bóklásznak.Aztán megint vált a kép és egy meggyötört ,sokat átélt öreg kutya arcába nézhetünk. Nem tudom mi lett volna belőle,ha rendes helyen töltötte volna életét. Talán lehetett volna egy Majácska aki hűségével,lelke csendjével véste be magát szívünkbe,vagy talán Papa, az öreg varázsló. Nem tudom,csak azt ,hogy valakik ellopták eddigi életét. De tudjátok mit? Irigylem!

Nézem ahogy hosszú percekig áll az udvaron,arcát odatartva a szélnek mozdulatlanul. Nem tudom merre jár,de érzem,boldog. Aztán hirtelen valami pandákhoz hasonló apró ugrálásokkal üget tovább. Nem érdeklik az ellopott évek. Élni akar. Itt és most.

Tíz perc van az életedből-

szól egy hang, közömbösen,mintha csak parizert mérne egy pult mögött. Csikorognak ezek a szavak,üveszerűen,keserű,pici csengéssel. Körbenézek lassan,vajon hol lehetek? Körös körül apróbb,nagyobb kövek,kavicsok,száraz fák ,olyanok amiket a folyók cipelnek magukkal,majd megunva apró pálcikaként eldobnak,majd futnak tovább. Lépteim lassúak,nehézkesek minden mozdulatom fáj. Aztán mintha ott a távolban torz tükrözéssel mozdulna valami. Sárgás,piros lobogással tüzeket látok,rohanó emberekkel ,de ordításra nyílt szájuk néma marad. Itt ott heverő katonák mind régi ismerős ,aztán eltűnnek ők is. Aztán messzebb egy öregasszony ,kezében lámpával, valakit vár,bár tudja soha nem ér haza. Eltűnik ő is. Nagy asztalokat látok ,szellemi óriásokat, vörösborral teli poharakat ,hangnélküli vitát elporladt bölcsek tanairól,régi baràtokat, egyszer volt történeteket.

Öt perc van hátra az életedből-figyelmeztet az üveghang. 

Megsimítom Nagyanyám ráncoktól tört gyönyörű arcát,könnyet hullatok némán Nagyapám vállára. Nini ott állnak a gyerekeim,mind nagy már,körülöttük nyüzsögnek az unokák,játszva kergetőzve négylábú barátaimmal. Ott van Szuszi,Bobó,Nudli,Papa,és még ki tudja hányan. Anyám keze fogja enyémet Apám csak néz mélyen,emberfeletti szeretettel. Érzem búcsúzkodunk,hogy találkozzunk.

Egy perc van az életedből-

csikorogja láthatatlan kísérőm hangja. Eltűnik mindenki,magamra maradtam. Hátamból elillan az évtizedek alatt bevésődött fájdalom,léptem könnyű. Távolban egy végtelen óceán borít be mindent és én arra tartok. Nincs bennem félelem,az egyetlen érzésem a kíváncsiság. Még két lépés és elérem a mindenséget,ahonnan születünk és ahol utunk véget ér ,de csak azért ,hogy aztán ismét kezdődjön az örök körforgás. Most,mondom magamnak,most!

Bábi négylábbal egyszerre ,végtelen hangos nyekergéssel ugrott a gyomromba,azonnali ébredésre ítélve. Meglepetten ülök fel,és meglehetősen bamba képpel nézem a vén,foszlott macskát. Te most szottyot akarsz,vagy esetleg nem gondolod ,hogy ideje belépnem az ősi óceánba? Sárga szemeiből nem olvasok ki semmit,felkapom,megdögönyözöm,miközben ő elégedetten bugyborékol. Ez már titok marad. Biztos ami biztos adok neki szottyot. Mert hát Bábival nem jó szórakozni...

Van az úgy,hogy felhős az ég,nem ragyognak a csillagok és sötét a világ. Gondolom mind voltunk már így,éreztük nehezebbnek a sorsot ,ezt a közömbös,sokszor kegyetlen urat ,aki lökdös át az életen. Ilyenkor jó cseppet megállni számot vetni,előre és hátra nézni. Számot vetni és adni. Na nem könnyű igazat mondani még magunknak sem. De valamit tudnotok kell! Bárhogy fordul a világ, mindig lesznek olyan emberek akik megfogják a kezed,és mint a vakokat ,átkisérnek a veszélyes úton. Lehet,hogy pár szó,pár bölcsesség,de megfizethetetlen. Ők Kincsek. A mi Kincseink. Az én kincsesládikám tele van velük. A nyugdíjas Tanárnénivel,akivel megpletyizzük ,hogy mi lesz az ebéd! Vagy a másik gyémántommal akivel az unokákról társalkodunk. Van akinek szurkolok,hogy a műtétje hogy sikerül.És sorolhatnám hőseimet reggelig. Barátaim segítenek a mindennapokban. Nélkülük toporognék a képzeletbeli út szélén,kilátástalanul. Szeretem őket és büszke vagyok rájuk. Köszönöm Barátaim.

Esküszöm én megtettem mindent,hogy megértsem ezt az egészet,de nem megy.Akkor sem ha a szemeim kijönnek a helyükről mint a pucércsigának a figyeléstől. A második igen magas színvonalú videóba botlok bele,amik arra lettek létrehozva ,hogy a gazdik jobban boldoguljanak a kutyájukkal. Ami egyébként egy nagyon jó ötlet. És akkor itt jön az én begyökeresedett,megkövült felfogásom,ami tudom,ósdi ,meg persze régen így volt,de mára a tudomány meg a kutatások! Könyörgöm értem,hogy vén vagyok,de ötven éve foglalkozom ezzel és felmerül bennem némi rút, büdös kétkedés. Rendben van ,hogy az előadók olyan neveket aggatnak magukra amit nem is tudok kimondani. Az is rendben van,hogy lassan új nyelvet találnak ki a módszereikhez mint Tolkien. De könyörgöm az nincs rendben,hogy minden problémára ugyan azt a megoldást próbálják ráhúzni,és azzal is vannak gondjaim, hogy a főszereplőt,a javítandót,az ebet szinte meg sem nézik. Nem hallottam kérdéseket a családról a felmerülő emberek közötti bajokról,ami legtöbbször a kulcsa a kutya viselkedésének. Könyörgöm,legalább próbáljuk meg feltérképezni magunknak az állapotokat,és csak utána térjünk rá a javasolt kezelésre. Talán így kevesebb boldogtalan gazdi és több boldog kutya lenne.

Őt is te mentetted-olvastam a kapott üzenetben egy kép alatt. Hunyorogva nézegetem a képen peckesen álló,bár már nem fiatal kutyát. Hát te meg ki vagy? Nézegetem és bármennyire erőltetem lassan egyszerűsödő agyam,nem emlékszem. Sokan voltak és az idő cseppenként lopja az emlékeimet. Én mentettem őt is-tölt el a büszkeség egy pillanatra,de csak azért,hogy a következő másodpercre megkeseredjen a nyál a számba. És? És akkor mi változott? A másik ezer,meg millió hol van akikért nem értél oda vagy egyszerűen el sem tudtál indulni? Mi változott? Etetgetheted azt a pár macskát a kikötőben,kezelgetheted ahogy bírod,ott van a többi. Nem lehet mit tenni,ez ma Magyarország,mondhatnám széttárt karokkal. Kicsi vagy,fáradt,és megvénültél. Mondhatnám,ha nem lenne hazugság. Pontosan tudom mit kéne tenni. Megismertem évek alatt az igazi természetét annak a rendszernek ami miatt ez a pokoli állapot nem változik. A gyáván okos stratégiát ,amivel minden állatvédelmi kezdeményezést elrohasztanak. Ha tömegesen lépünk fel ellenük azonnal nyálasan ,alázatos arccal hátrálnak,hazudozással nyerve időt,hogy aztán az éjszaka megmutyizott salátatörvényekre mutogatva pökhendien vágják arcunkba :ez a törvény. Közben a háttérben lázasan elindul az aknamunka. Karaktergyilkosság,fenyegetőzés ,némi aprópénz Júdáséknak,majd az interneten szétszórt rágalmak,hogy te drogos vagy,asszonyverő,sőt ovodásokat nemváltassz. Akiknek sok állatuk van ,azoknál elég pár hónapig visszatartani az egyszázalékot,vagy lehetetlenné tenni az ellátásukat. És kérem vége is a lázadozásnak.Az alapoknál elkezdve rohasztanak mindent. Ebbe az országba nem kell gondolkodó ember,elpusztítják az oktatást,a művészetet. Amatőr disznófejű hithű bólogatókat raknak mindenhová. És bizony a buta ember kegyetlen,bánt embert,állatot. 

Ezeket szemtől szembe nem lehet legyőzni. Hiába petíció,gyűlés,tárgyalás,mifene. Szemét ellenség az ilyen,de nem legyőzhetetlen. Hogy hogyan? Ésszel, gerilla hadviseléssel, okosan. A szervezeteket egyesülteket el lehet felejteni. Ide Jancsi bácsi meg Teri néni kell. Sok sok bácsi és néni,akik ha kell hetekig bombázzák a jegyzőt telefonokkal és elárasztják az adott hivatalokat annyi emaillal hogy recsegjen a rendszer. Ide Vali néni kell aki kinyomtat száz szórólapot,és Béluska aki kiszórja őket a kocsiablakból tudatva ,hogy ezen a településen gyilkos lakik aki miatt éghet a falu pofája. Sok sok egyszerű,magában tehetetlen ember kell,hogy véget vessünk ennek.

Ameddig ez nincs addig soha nem fogunk odaérni időben...

Sötét van. A csillagok felhőpaplant ráncigáltak magukra,és a hold is sejtelmesen bújkál a szitaszerű állarcában. Szeretem ezt a kikötőt,kicsit Rejtő regényeket idéző hangulatával, esetlen bájával. A kikötött hajók oldalán locsog a széldobálta apró hullám. Aztán hirtelen megtorpanok. Mint valami harmadosztályú horrorfilmben,itt is, ott is apró árnyak mozdulnak. Vigyor ül az arcomra,hisz ismerősök ők,barátaim. A sötét sarkokból,a partra vont ócska csónakok alól egymás után bújnak elő a macskák. Van apró,nagyobbacska,tarka és fekete. Ott igyekszik Nyervi és Béla akiről kiderült hogy lány. Előbb lassan,majd egyre bátrabban indulnak felém. Mikor megismernek,óvatosan surranó léptük vidám ügetésre vált át,és már körbe is vesznek. Macskásan nadrágomhoz dörgölik apró csodaszép arcukat,farkuk az ég felé kanyarog. Mind lesik a kezem ahogy a táskában matat,tudják nekik keres esti falatokat. Aki kapott az elviharzik kicsit távolabb,és közben vissza vissza les,hátha a másik többet kapott. Miután kiürült a táska,azt várnám útjukra indulnak,de nem. Még hátra van az esti szertartás. Megsimítom mindegyiket,miközben dugják magukat a kezem alá. Furcsa látvány lehetünk a sok macskával. Egy vénülő ember magyaráz egy halom kikötői macskának éjszaka a sötét ,kiürült kikötőben. Ők nem érthetik,csak a csendesen surranók tudnak beszélgetni a vén lélekkel.