Te meg tudnál élni az írkálásból!- mondja egy számomra szinte ismeretlen ismerősöm. Ínyencként forgatja a szájában a szavakat ,miközben ecseteli milyen változtatásokat kéne eszközölnöm,hogy kéne megfognom több olvasót. Öregem,már csak a reklámból gyönyörűen eléldegélnél,a többiről nem is beszélve-veregeti meg a vállam. Hálásan bólogatva mondom neki,ha nem húzza el azt a nagyképű belét,akkor a nálam lévő dunsztosüveg céklát fogja este nagy szenvedések árán megszülni,üvegestül. Mert nem érti. Amit írkálok,az az enyém. Legtöbbször magamnak pötyögöm,és nagyon örülök ha más is olvassa. Nekem fontosak az öreg barátaim akik évek óta olvasgatják néha vicces néha szomorú kis szösszeneteimet. Bevallom ,mikor olvasom,hogy bizony bizony írásaimra néha előtör egy mosoly,egy emlék egy illat a gyerekkorból,akkor büszke vagyok. Büszke itt az ósdi kacatjaim,régi képeim,kutyáim,vénséges macskám mellett. Jó tudni ,hogy ott vagyok egy gondolatszilánkban az elkeseredettekkel,magányosokkal,öregekkel,szépeimmel. Tudom fura,de védelmemre mondom,soha nem voltam normális. De én így vagyok boldog. Amin megyek,az meg az én utam. Ha göröngyös,ha néha az ördög szórja fel tövissel,akkor is!. Mert az út,a tövis sőt maga az ördög is az enyém.