Minden évben lesem mikor bújnak elő az apró szőlőfürtök az ősöreg verandán kacskaringozó növényen. Elsőnek pici rügyek jelennek meg, nemsokára kibontja aprócska ,frisszöld leveleit,majd hiphop megjelennek a máknyi szemek. Ilyenkor már büszkén nézegeti az ember, vajon milyen termés várható. Na nem vagyok kertész ,a szőlőhöz sem értek csak lesem csendesen,némán szurkolva az agg növénynek. Dícsérgetem,halkan dunnyogva,hogy nini mennyi sok,és lélegzetvisszatartva buzdítom a növekedésre. Tudom,gyerekes de beszélgetni is szoktunk néha. Ő ráér ,tudja már,minek az a kapkodás,a baj általában velem van. Mint minden embernek az én fejemben is állandóan nyüzsgés van ,felesleges gondolatok,megfejthetetlen gondok kergetik egymást naphosszat. Csak esténként ,mikor magamban ácsorgok a verendán,utolsó cigimet pöfékelve,ejtünk néhány halk szót. Halkat mert ugye nem jó ,ha hülyének néz egy késői biciklis,aki nagyritkán elteker a ház előtt. Ők nem értik de ez nem is baj. Ilyenkor beszélgetek a Némákkal,Csendesekkel. Apámmal ,Anyámmal,az öreg kedvesekkel. És persze a szőlővel is. Elmondja bizalmasan,új leveli béka lakik a levelei között,és az a betyár Molte megint lepisilte a tövét szemtelenül. Ilyenkor zsémbelünk egy kicsit,megsimítom a leveleit és elbúcsúzom. Holnap este megint találkozunk.