Talán életemben nem találkoztam ilyen furcsa kutyával. Talán semi nem igaz rá amit eddigi kutyákkal töltött idő alatt megtanultam. Nem tud semmit ,nem ismeri az embereket,vagy más élőlényeket. Sok mindent magyarázhatna vaksága,süketsége,de ez sem lenne igaz. Természetre egy kéthónapos kölyökre emlékeztet, azok kíváncsiságával,felfedezőkedvével. Aztán egy pillanat alatt megváltozik,rossz lesz,szántszándékkal csintalankodik,leharapja három fogával a kezem mikor jutit adok neki. Lelkesen vágtat (na ebben a vágtatás dologban erős túlzás van,de nagyon igyekszik)fülei viccesen csapkodnak,kocog a többiek után,persze már csak akkor mikor ők már rég másfelé bóklásznak.Aztán megint vált a kép és egy meggyötört ,sokat átélt öreg kutya arcába nézhetünk. Nem tudom mi lett volna belőle,ha rendes helyen töltötte volna életét. Talán lehetett volna egy Majácska aki hűségével,lelke csendjével véste be magát szívünkbe,vagy talán Papa, az öreg varázsló. Nem tudom,csak azt ,hogy valakik ellopták eddigi életét. De tudjátok mit? Irigylem!

Nézem ahogy hosszú percekig áll az udvaron,arcát odatartva a szélnek mozdulatlanul. Nem tudom merre jár,de érzem,boldog. Aztán hirtelen valami pandákhoz hasonló apró ugrálásokkal üget tovább. Nem érdeklik az ellopott évek. Élni akar. Itt és most.