Esküszöm én megtettem mindent,hogy megértsem ezt az egészet,de nem megy.Akkor sem ha a szemeim kijönnek a helyükről mint a pucércsigának a figyeléstől. A második igen magas színvonalú videóba botlok bele,amik arra lettek létrehozva ,hogy a gazdik jobban boldoguljanak a kutyájukkal. Ami egyébként egy nagyon jó ötlet. És akkor itt jön az én begyökeresedett,megkövült felfogásom,ami tudom,ósdi ,meg persze régen így volt,de mára a tudomány meg a kutatások! Könyörgöm értem,hogy vén vagyok,de ötven éve foglalkozom ezzel és felmerül bennem némi rút, büdös kétkedés. Rendben van ,hogy az előadók olyan neveket aggatnak magukra amit nem is tudok kimondani. Az is rendben van,hogy lassan új nyelvet találnak ki a módszereikhez mint Tolkien. De könyörgöm az nincs rendben,hogy minden problémára ugyan azt a megoldást próbálják ráhúzni,és azzal is vannak gondjaim, hogy a főszereplőt,a javítandót,az ebet szinte meg sem nézik. Nem hallottam kérdéseket a családról a felmerülő emberek közötti bajokról,ami legtöbbször a kulcsa a kutya viselkedésének. Könyörgöm,legalább próbáljuk meg feltérképezni magunknak az állapotokat,és csak utána térjünk rá a javasolt kezelésre. Talán így kevesebb boldogtalan gazdi és több boldog kutya lenne.

Őt is te mentetted-olvastam a kapott üzenetben egy kép alatt. Hunyorogva nézegetem a képen peckesen álló,bár már nem fiatal kutyát. Hát te meg ki vagy? Nézegetem és bármennyire erőltetem lassan egyszerűsödő agyam,nem emlékszem. Sokan voltak és az idő cseppenként lopja az emlékeimet. Én mentettem őt is-tölt el a büszkeség egy pillanatra,de csak azért,hogy a következő másodpercre megkeseredjen a nyál a számba. És? És akkor mi változott? A másik ezer,meg millió hol van akikért nem értél oda vagy egyszerűen el sem tudtál indulni? Mi változott? Etetgetheted azt a pár macskát a kikötőben,kezelgetheted ahogy bírod,ott van a többi. Nem lehet mit tenni,ez ma Magyarország,mondhatnám széttárt karokkal. Kicsi vagy,fáradt,és megvénültél. Mondhatnám,ha nem lenne hazugság. Pontosan tudom mit kéne tenni. Megismertem évek alatt az igazi természetét annak a rendszernek ami miatt ez a pokoli állapot nem változik. A gyáván okos stratégiát ,amivel minden állatvédelmi kezdeményezést elrohasztanak. Ha tömegesen lépünk fel ellenük azonnal nyálasan ,alázatos arccal hátrálnak,hazudozással nyerve időt,hogy aztán az éjszaka megmutyizott salátatörvényekre mutogatva pökhendien vágják arcunkba :ez a törvény. Közben a háttérben lázasan elindul az aknamunka. Karaktergyilkosság,fenyegetőzés ,némi aprópénz Júdáséknak,majd az interneten szétszórt rágalmak,hogy te drogos vagy,asszonyverő,sőt ovodásokat nemváltassz. Akiknek sok állatuk van ,azoknál elég pár hónapig visszatartani az egyszázalékot,vagy lehetetlenné tenni az ellátásukat. És kérem vége is a lázadozásnak.Az alapoknál elkezdve rohasztanak mindent. Ebbe az országba nem kell gondolkodó ember,elpusztítják az oktatást,a művészetet. Amatőr disznófejű hithű bólogatókat raknak mindenhová. És bizony a buta ember kegyetlen,bánt embert,állatot. 

Ezeket szemtől szembe nem lehet legyőzni. Hiába petíció,gyűlés,tárgyalás,mifene. Szemét ellenség az ilyen,de nem legyőzhetetlen. Hogy hogyan? Ésszel, gerilla hadviseléssel, okosan. A szervezeteket egyesülteket el lehet felejteni. Ide Jancsi bácsi meg Teri néni kell. Sok sok bácsi és néni,akik ha kell hetekig bombázzák a jegyzőt telefonokkal és elárasztják az adott hivatalokat annyi emaillal hogy recsegjen a rendszer. Ide Vali néni kell aki kinyomtat száz szórólapot,és Béluska aki kiszórja őket a kocsiablakból tudatva ,hogy ezen a településen gyilkos lakik aki miatt éghet a falu pofája. Sok sok egyszerű,magában tehetetlen ember kell,hogy véget vessünk ennek.

Ameddig ez nincs addig soha nem fogunk odaérni időben...

Sötét van. A csillagok felhőpaplant ráncigáltak magukra,és a hold is sejtelmesen bújkál a szitaszerű állarcában. Szeretem ezt a kikötőt,kicsit Rejtő regényeket idéző hangulatával, esetlen bájával. A kikötött hajók oldalán locsog a széldobálta apró hullám. Aztán hirtelen megtorpanok. Mint valami harmadosztályú horrorfilmben,itt is, ott is apró árnyak mozdulnak. Vigyor ül az arcomra,hisz ismerősök ők,barátaim. A sötét sarkokból,a partra vont ócska csónakok alól egymás után bújnak elő a macskák. Van apró,nagyobbacska,tarka és fekete. Ott igyekszik Nyervi és Béla akiről kiderült hogy lány. Előbb lassan,majd egyre bátrabban indulnak felém. Mikor megismernek,óvatosan surranó léptük vidám ügetésre vált át,és már körbe is vesznek. Macskásan nadrágomhoz dörgölik apró csodaszép arcukat,farkuk az ég felé kanyarog. Mind lesik a kezem ahogy a táskában matat,tudják nekik keres esti falatokat. Aki kapott az elviharzik kicsit távolabb,és közben vissza vissza les,hátha a másik többet kapott. Miután kiürült a táska,azt várnám útjukra indulnak,de nem. Még hátra van az esti szertartás. Megsimítom mindegyiket,miközben dugják magukat a kezem alá. Furcsa látvány lehetünk a sok macskával. Egy vénülő ember magyaráz egy halom kikötői macskának éjszaka a sötét ,kiürült kikötőben. Ők nem érthetik,csak a csendesen surranók tudnak beszélgetni a vén lélekkel.

Nincs hatalmam. Arra főleg nincs ,hogy lássam a jövőt. Amit tudok azokat a tegnapoktól tanultam,vagy a mában élem meg. Sokszor beszélgetek emberekkel a barátaink elvesztéséről és egy téma mindig előkeveredik. Mindent megtettem? Nem másképp kellett volna? Legtöbbször kívülállóként látom,igazából nem tehetett volna többet,mint ahogy én is tehetetlen voltam akkor és ott. Ezért összeszedtem pár tapasztalatot,kizárólag saját kútfőből. 

Mit kellett volna másképp csinálnom vagy mi az ami helyesnek bizonyult? Vannak kőbe vésett igazságok. Amikor el kell engednünk,soha ne hagyjuk magára. Maradjunk vele,kísérjük szeretettel még akkor is,ha a szívünk szakad ki a mellkasunkból. Ez neki akkor és ott mindent jelent,nekünk pedig egy furcsa megnyugvást. Persze nem teheti meg ezt mindenki. Arról beszélek,ha módunkban áll. Végtelenül hálásak érte. Szemét,életlopó pillanatok ezek,de szorítsuk ökölbe a kezünket. Szükségük van ránk. Talán nekünk is vígaszt jelent hogy együtt voltunk a végéig. Papa este még megvárta a szokásos dögönyt,elszundított és nem ébredt fel többet. Tudtam,éreztem előre. Elbúcsúztam tőle az esti játékkal,apró fülhúzogatásokkal,dünnyögésekkel. Aztán ültem addig míg egy utolsó nagy sóhajjal elment ebből a világból.

Legközelebb folytatom,mert most nehéz...

Félelem. Furcsa szó.Sok mindent takarhat. Félni valaki elvesztésétől,vagy csak más élőlényektől,történésektől. Ezer arca van,és mind ijesztő. Köztük erősen kiemelkedik az ,hogy rettegünk,nehogy valami rossz érje azokat akik fontosak nekünk. Igen, közöttük vannak állataink,kedvenceink is. Aki gyászolt már kutyát,macskát,vagy bárki barátot,tudja miről beszélek. De akár egyszer is elgondolkodunk azon,hogy ők is félnek? 

Nekem ez először akkor jutott eszembe,mikor Papa kétségbeesetten próbálta elrejteni,hogy álmában bekakilt. Elsőnek véletlennek hittem,de rendszeressé vált ahogy telt az idő. Kétségbeesetten,rémült arcát az ajtó felé fordítva ,rozoga lábaival próbálta eltünteni a bizonyítékot. Soha nem szidtam érte pedig. Egyszerűen szégyellte magát. Vagy Majácska,aki a végén teljesen süket és vak lett,eltévedt az udvaron. Ott álldogált rémült arccal egész addig amíg oda nem mentem,és megérintettem a hátát. Boldog volt,és aprókat toppogott örömében. Igen,ők is félnek. Nem értik miért szűkül be a világ,hová lettek a megszokott napok. Rettegnek az újtól,a változástól, az idegen dolgoktól. Nekünk pedig könnyes lesz a szemünk öregeink láttán. Mit tehetünk értük? Hogyan könnyíthetünk a dolgukon? Türelemmel. Nagyon sok türelemmel. A legfontosabb talán,hogy hagyjuk meg a méltóságukat. Ne kapjunk agyvérzést ,ha bepisil,vagy lever valamit. Intézzük később a romeltakarítást,előbb simizzük meg a vén harcost,vigyük a helyére. Papának még dúdolgattam is. Nagyon szerette. Ilyenkor megemelte teljesen fehér fejét,és rámnézett a homályos szemeivel. Tudta, érezte ,hogy nagyon szeretem.

Hálás volt érte.

Talán véletlen,talán sors de mikor kiírta a tabom,hogy nem hajlandó tovább magába gyömöszölni a hülyeségeimet,és irgumburgum azonnal töröljek valamit,belefutottam néhány régi firkámba. Olvasgattam,már éppen törölni akartam ,mikor beugrott,hogy április 1 van,ami nem csak a bolondok napja,néha húsvét,hanem a nemzetközi Bull terrier nap is. Így úgy döntöttem,Nudli barátom emlékére kiteszem. Legyen boldog minden élő és valaha élt paprikafejű. Szeretlek benneteket.

Ülsz! Az most melyik? Jaaaaa,tudooom! Mikor lerakom a seggem és csak nézek ki a fejemből! Az nekem megy! Figyu,most leülök! Ja,nem. Előtte megnézem ezt a repülő virágot. Repked itt pár belőlük. Hopp,ezt bekaptam. Pfuuuj,nem finom! Akkor ugrálok egy kicsit. Pörgettyűzök jobbra,most egy kicsit balra. Ki rakta ide ezt a fát? Mi az,hogy talán ötven éve itt van? Akkor miért nem láttam? Most rendesen belevertem a búrámat. Mindegy,ne kényeskedjünk. Kicsit kukacolok a hátamon.... Mi az ,hogy ülsz? Mit ugrál ez itt állandóan ? Nyugiii ,az élet szép,csak ne egyél repülő virágot mert keserű. Most meg nyomkodja a hátsómat. Mondom tudok ülni! Na figyelj,megmutatom. Nekem ez semmi. Rezzenéstelenül fogok ülni!

Jééé,repülő!!!!

Okulj!- mondom Dundusnak,aki rendkívül értelmesen nézeget. Mondjuk nem rám,én nem vagyok annyira érdekes,mint a mellettem ugráló Csöpi,de őt viszont lelkesen. Nem érdekel-dunnyogom és határozottan újra a kezembe kaparintom az irányítást. Tanulunk rendületlenül. Nem olyan dolgokat mint az ül meg a fekszik. Azokat már minek? Lekéstünk róla pár évet,és egyébként is itthon meg az is felesleges . Az oktatás a jövőnek szól. Arra az időre mikor nehéz lesz a mozdulat, és idegen lesz a világ. Amikor könnyen el téved a kertben,és az esti séták is nehezebbek. Furcsa lehet másnak,de én megtanultam Bencével,Majával,Papával,a sok sok nálam lévő vénségekkel. Megfizethetetlen,ha tudjuk mekkorát kell tapsolni a vaknak ,hogyan készítsük cipelentyűt régi törölközőből,és milyen gyógyfüveket adjunk,ha begyulladnak azok a fránya izületek. Szóval tanulunk. A sok évtizedes tapasztalat megmutatkozik egy idő után. Dundus lelkes( nem kevés jutifalatról van szó),én pedig nyugodtabb vagyok. Az időt nem állíthatom meg,de segíthetek magamon. Gyakorlás közben belémvillan amikor Papával totyogtunk az udvaron. Még úgy,olyan állapotban is tudtunk nevetni egymáson és magunkon.

Köszönöm Papa.

Egyszer sráckoromban vettem egy rozoga autót. 18 lehettem,pénzem sem volt,igy be kellett érnem azzal amit a szűkös keretem adni tudott. Választásom egy öreg 125-ös Polskira esett,a miértre meg már nem is emlékszem. Aztán történt egyszer,hogy lekoccoltam egy előttem satuzó autót,és mikor kiszálltam meglepődve láttam,hogy eltűnt a kocsim eleje. Festékdarabkákon kívül jószerivel nem maradt belőle semmi. Kiderült ,hogy az egész eleje csiszolóvászonból volt, amit gondosan áthúztak gittel,majd lefényezték. Hogy miért jutott eszembe ez az egész? Mostanság egyre többször fut át rajtam az az érzés ,ami akkor ott a kocsit nézegetve rámtört. Kikenjük,lefestjük oszt rendben van minden. Egy ismerősöm kérlelt,nézzem meg a kutyáját,mert valami baj van vele. Húztam halasztottam,de aztán bólintottam. A szóban forgó ebecske ,egy mókás kis puli kevi, nem tűnt bonyolultnak. Alapvetően könnyen megijedt váratlan helyzetektől,a külső tényezők erősen befolyásolják,érzékeny,talán csak ennyi a baj. Nekiláttam volna elmondani a mondókámat, miszerint ezt kéne tenni ,mikor kezemet a kutya fejére tettem ,és rögtön befogtam a szám. Apró vibrálás szerű remegések futottak a bőre alatt másodpercenként. A szituáció nem indokolta,oka nem volt rá. Lassan felemeltem a kezem és gondosan kikérdeztem a gazdit. Ott aztán kiderült,hogy a kutya régebben sokszor csípkedett meg másokat ,és ezért elvitték egy szakértőhöz aki szépen le is szoktatta róla. Hallgattam a kolléga módszerét,és a papír Polski jutott eszembe. Gittet húztak rá,és lefényezték. Pont mint ezt a kutyácskát. Az igazi problémát lekenjük,elfojtjuk,és készen is van. Méghozzá mennyire kész. Ha egy rossz viselkedési formát elfojtunk és nem megyünk le a gondok mélyére,az máshol fog megnyilvánulni. Talán éppen félelemmel. Elszégyeltem magam,és előröl kezdtem az egészet. Előélet,reakciók,kifejezések,mindent egyenként. Nem volt könnyű menet,sőt. Haladunk azért lassan. Hogy miért lassan? Nem akarok gittelni. Azért.

Több mint fél évszázad az az idő ,hogy kutya ballag az oldalamon. Nevettem ,játszottam,és nagyon sokszor velük,értük sírtam. Most ahogy visszagondolok ezekre az időkre,egyre biztosabb vagyok benne,hogy a velük kapcsolatos kérdéseim nem változtak az idők során. Kik vagytok ti?Hogy éreztek,mit gondoltok,hogy látjátok a világot,és bennünket,embereket. Nekem a kutyázás soha nem jelentette az ült,vagy feksziket. Miért utálja az egyik emert,és miért nem tudja levakarni magáról a másik? Hogy látják az életet és a halált? Mi vagyunk mi nektek és ti mik vagytok nekünk? Miért áraszt békét az egyik és miért kezd önpusztító csonkolásba a másik? Jó nektek velünk? Hogy lenne jobb? Tudnánk jobbá tenni? Évekig görgettem magam előtt a kérdéseimet. Megnéztem több ezer óra felvételt,tanítottam tudja fene mennyit. Sajtcetlik százaival raktam ki az asztalom,és persze hümmögtem okosan. Néha már úgy látszott megkapom a válaszokat. Aztán minden felfordult,és kezdtem előröl. Eltelt közben ötven év,és nevetséges,de az első kérdésem ma is ,ha ránézek a kutyáimra-

Kik vagytok ti?

Na szóval,idáig azt hittem,hogy csak egyszerűen hülye. Dundus (mert róla van szó) rendszeresen bezár valahová,teszi ezt úgy ,hogy tömb testével eltorlaszolja az ajtót. Ember legyen a talpán aki csak úgy el tudná taszajgatni. Más ebek méltóztatnak felkepesztetni,ha az ember rányitja az ajtót de nem így Dundus. Megfeszíti magát,néha nyöszörög,de volt olyan is,hogy a nagy erőlködéstől elfingotta magát. Szóval harcolunk egymással,egyikünk sem az a feladós fajta. Aztán ma lelepleztem az igazi indítékát. Egyszerűen szórakozik velem! Pakolásztam a konyhában,és közben sűrűn nyitogattam a konyhaszekrény alsó ajtaját,ami mögött a szemetes edény lapul. Dundus egy ideig nézegette ahogy ügyködöm,majd nemes egyszerűséggel habtestével zárolta az ajtót. Eddig nem is lett volna váratlan,de a pofátlan vénség még eljátszotta,hogy alszik. Miköznen taszigáltam,félszemmel rámsandított,és esküszöm ,hogy röhögött. Ja,ha így vagyunk gondoltam,akkor játszunk nagyban. Távolabb mentem és feltűnő,elnagyolt mozdulatokkal elkezdtem matatni a tápos zacskóban. Láss csodát a vén dagi a hátonfekvésből hihetetlen kalinpálások közepette odakukacolt hozzám. Vigyorogva adtam neki és mielőtt meg tudott volna mozdulni,kidobtam a szemetet. Vádlóan nézett rám.

Elrontottam a játékát.