Ezt is meg kell javítani,mormogom magamban,miközben a kiskert megroggyant kerítését nézegetem. Mert hát az ebek,és elsősorban Csöpikutya ,jelképessé gyötörték szerény, lécekből eszkábált tákolmányunkat. Ahogy ott ácsorgok mellettem Dundus elmélyülten döfködi a deszkát,remélve, hátha esetleg meg lehetne enni. Egy pillat elteltével figyelmem már rég nem a kerítésé,az öreget figyelem. Mivel vaksi,ezért mindent megszagol,megrágcsál, fontoskodik. Nincs ami nem érdekelné. Lesem a furcsán lebegő füleit ahogy izgalmában szinte transzba esve szívja magába az új ismereteket. Mert Dundus most tanulja az életet. Vaksin,süketen,vénen, de boldogan ismerkedik a világgal. Kinyílt az apró szénsötét börtön és az öreg fegyenc szabadult. Ártatlan gyereklélekkel totyog mindenfelé,és közben vigyorog. Nem érdekli ,hogy elszaladtak felette az évek,neki most kezdődik minden. Egy ember rég megbolondult volna a helyében,de ő csak vigyorog és élvezi új világát. Tanulni kéne tőle. Megbecsül minden napszilánkot,szellőfoszlányt,jó illatot. Nem panaszkodik,nem kesereg,csak járkál és szöszmötöl. Aztán hirtelen felkapja a fejét,és a lebegő muris füleit hátracsapva valami borzasztó csámpás ügetéssel már el is tűnik a kert másik végébe,letarolva közben a tulipánkezdeményeket. De valamiért nem haragszom rá. Csak tanulni szeretnék tőle.