Már kiskoromban megszoktam ,hogy az ajándékra várni kell. Szüleim soha nem voltak gazdagok és bár mindent előteremtettek nekem,a nagyon vágyott dolgokra bizony várni kellett. Volt csak napokat,heteket,de a komolyabbaknál lehettek hónapok is. Emlékszem a durrogós,forgótáras,rózsapatronnal működő revolverem közel tíz hónap alatt érkezett meg a karácsonyfa alá. A várakozásnak is megvolt az izgalma,köztük az a többszöri fenyegetés Aputól,mikor mérgesen harsogta egy egy gerillaakcióm után,hogy mim fog forogni az említett ünnepen pisztoly helyett. Aztán persze megkaptam mégis, és az ócska bérház udvarát becsettegte a rózsapatron éles durrogása. Szóval az igazi ajándékra várni kell. Türelmesen,kitartóan,hogy meglegyen az igazi íz,a zamat.
Mikor elültettem az ezüstfáimat talán jó ha térdig értek. Nézegettem őket naponta,megsúgtam nekik kedvesek a szívemnek,várom az apró sárga virágaikat amit szimatolva berepülhetek a mézillatú emlékeimbe,mikor Apuval órákig beszélgettünk az állatorvotudományi egyetem udvaráról kilógó hatalmas ágak alatt. Néha csak hallgattunk élveztük a májusi este balzsamillatát. Két éve növekednek a fácskáim,mígnem valamelyik reggel bekúszott az orromba a régi illat. Halvány volt ,szinte elveszett az akác harsogó illata mellett,de én tudtam,nem tévedek. Lélegzetem visszatartva gyorsan rálestem az ezüstfára. Három apró pici sárga virág kandikált rajta. Azonnal megfordultam,és szinte futva bementem a házba. Miért,hisz két éve várok erre? Mert ez ajándék. Magamtól magamnak. Fenét fogom csak úgy elpazarolni hétköznapi szimatolásokkal. Kivártam míg virágba borul a kis fa ,és egyik este kimentem hozzá. Ezer csillag ragyogása közepette megálltam mellette és teletüdővel vettem a lélegzetet. Repültem az időben ,mosolyogtam a mindenségen.Kibontottam az ajándékom.
