Így,lassan hatvan év elteltével,soha nem gondoltam volna, hogy fedezhetek fel magamban új dolgokat,érzéseket,egész addig ,míg a sors össze nem rángatott ezzel a furcsán vén kölyöklelkű ebbel,Dundussal. Ezerszer néztem mentések közepette rettegő,néha vakságig közömbös szemekbe ,töröltem belőlük vért,gennyet,könnyet. Csavarta orromat nyüves sebek rothadó szaga,és bizony volt ,hogy a küzdelem után a lélek elszállt ,csak a bűz maradt. Milliószor éreztem ujjaim alatt a félelem rángását,a meggyötört testek görcseit,de kevés dolog rágta annyira a torkomat mint Dundus játéka. Mert Dundus játszik! A kertből hol itt, hol ott hangzik fel röhelyes kis játékos nyiffnyaffja,miközben mérsékelt sebességgel üget füleit ritmikusan lebegtetve. Hühühühü hehehehe, zeng a furcsa játékhangja,és már kocog is tovább. Sürgős dolga van . Játszani tanul! A labdát egyáltalán nem érti,leginkább zavarja a tevékenységében,de mivel a többiek szaladgálnak utána,hát akkor ő is. Néha elesik benne,mert ugye vaksi,de feltápászkodik és hühühüzik tovább. Egy vén kutya élete első játéka. Ő teljesen elvarázsolódott,kölyökké lényegült. Nem érdekli a sötétzárkában töltött élete. Most szabad!

Állok a vadonatúj érzésemmel,és szégyellem magam.