Furcsa út az emberé. Mikor elindul rajta kicsiként még üres iszákot lóbál,amit az élete tölt meg szép és csúnya szavakkal. Vannak fontosak,életünk végéig szólók és vannak közömbösek amiket igazán észre sem veszünk mikor leperegnek rólunk. Az igazi nagy mindent jelentő szavak először természetesnek tűnnek,akkor roppantanak meg mikor elveszítjük őket. Nagymama,Nagypapa, ők szálltak el elsőnek. Furcsa,érthetetlen ürességet hagyva magut után. Vitték magukkal a sparheltben sütött krumpli illatát,az istálló törtsárgafényű lámpáját,kérődző békés teheneket az öreg lugast a vén ház előtt. Aztán elmaradt Apám. Sokáig azt hittem,hogy ez egy hülyeség. Valami kozmikus vicc,amit egy éteri humortalan eszelt ki és ő sem gondolta komolyan. Apuval elmaradtak a gesztenyesütéses téli vitapartik,az apró madarak,bogarak csodálata,a hit a szépben. Anyu úgy ment el,hogy hiánya teljes sötétséget hozott. Vitte magával hogy gyerek lehettem és árvának lökött. 

Megyek,vánszorgok a maradék kis utamon. Kívülről árván üres ,de belülről hozom őket magammal. Érzem őket az ezüstfa illatával,a zöldbabföcivel ,aminek az íze néha picit hasonlít arra a régire a pirinyó konyhából,egy bogár komótos ballagásából,az apró madarak hajnali zsivajából. Mind mind jönnek velem. Most már örökké.