Gyerekkoromban,éppen mikor nem azzal ügyködtem,hogy a felnőttek agyára menjek,sokszor lebzseltem,bandáztam különböző tereken. Egyik nagy kedvencem volt az Almássy tér ,sokszor suli helyett is ott rontottam a levegőt. Ott a téren akkoriban (most hogyvan nem tudom) volt pár betonból készült kártyaasztal,körülötte gyűltek össze az emberek. Voltak akik a sakkozókat nézték,vagy izgatottan lesték a kártyásokat. Történt egyszer, hogy egy izgalmasabb sakkparti közben az egyik kibic nem tudta tovább fékezni magát,és vérmes káromkodásba bugyolálva,ordibálva közölte az egyik játékossal ,hogy mit is kéne csinálnia. Egy darabig nézte a csapat,majd a nyerésben lévő játékos feladta a partit és a meglepett közönség soraiban ácsorgó nagypofájúhoz fordulva, a vele szembe lévő helyre mutatva, hívta játszani a kibicet. Az időközben nagyon elcsendesedett és megpróbált elosonni a játék elől. Nem sikerült neki. A jelenlévők elkapták és lenyomták a tábla mellé. Nem igazán volt nehéz doguk ,mert többségében szenesek,kukások,bútorszállítók voltak,akiket nem jellemzett a beteges gyengédség. Egy szó mint száz,gyászosan kikapott a kibic,talán úgy tizenöt lépésből.Többé soha nem láttam arrafelé.

Hogy miért jutott eszembe ez a régi történet? Nem is tudom. Talán mert olvastam ,hogy egy állatmentés margójára mennyi okos és ügyes dolgot írtak össze a bezzegemberek. A námném nép. Én így csinál-nám ,úgy megver-ném.

Hát kérem! Le lehet ülni a padra és játszani. Ha lehet ,élesben!